De kell nekünk Tündérország, ahol ismeretlen a kíváncsiság, a csínytevés, a kaland? Mit ér ez a világ emberi ész és szív nélkül; ha nem törjük a fejünket semmi olyanon, ami mások szerint nem tartozik ránk, ha nem akarjuk feszegetni a határainkat? Hogyan került a gonoszság a tündérek földjére? Sok egyéb mellett ezekre a kérdésekre is próbál választ adni Szabó Magda az 1965-ben(!) írt regényében. A mesés keret mögött nem nehéz észrevenni az írónõt akkor foglalkoztató gondokat. A „célközönség”, azaz a gyermekek számára azonban mindezt szerencsére jótékony homály fedi. Mi sem bizonyítja jobban a mû sikerét, mint hogy hangjáték, Katkics Ilona jóvoltából film, Egressy Zoltán adaptációjának köszönhetõen pedig színpadi verzió is készült belõle. Ez utóbbit használta fel most Kardos Tünde dramaturg segítségével Halasi Dániel a rendezésében. Munkái nem ismeretlenek a teátrum legifjabb nézõi elõtt, hiszen õ állította színpadra városunkban az OZ, a nagy varázslót és az Alízt is. Nem volt csekély a vállalása, hiszen a meseregény olvasóinak fantáziája végtelen, a filmes is montázs segítségével könnyen varázsol egyik pillanatról a másikra embert akár kutyává is, a színpadi csodákért viszont nagyon meg kell dolgozni. Mirõl is szól röviden a történet?
Írisz, Tündérország királynõje (Jenei Judit) koronázási ajándékul kapta a csodafügefától a most tízéves Lalát (Sirkó Eszter), akit imádattal szeret. A minden elõítélettõl és gonoszságtól mentes honba azonban Aterpater varázsló (Tóth Zolka) révén egyszer csak bekerül a hatalomvágy, a zsarolás, a kirekesztés... A minden tudását Csill (Tóth Károly) „súgása” révén megszerzõ „sötét atya” kihasználja Lala csintalanságát, ugyanis kölcsönvette anyja „szárnyait”, hogy a hazája határait átlépve meglátogassa az embereket. Ráadásul több csínye mellett arra is fény derül, hogy ember szíve van („Minõ bûn!), s így nincs helye a tündérek között. A gonosz megzsarolja hát az Amalfi kapitányt (Horváth Viktor) szeretõ, gyermekét féltõ királynõt. Arra kényszeríti: legyen a keze s fõként a hatalma az övé. Még Gigit, a „mindig” igazat mondó, tüneményes egyszarvút (Éry-Kovács Zsanna) is elkergeti az udvarból. Járvány terjed: felejtenek, nem tudnak ellent mondani, nem látják az igazságot... A tündérek tanácsának feladata, hogy a rossz törvényeket jókra cserélje; bebizonyítsa: nem is olyan nagy a szakadék az emberek és a tündérek között!
Mindezt látványos jelmezekkel, ötletes díszletekkel (Gadus Erika), olykor a színészek hangszerkísérete mellett elõadott dalokkal (zeneszerzõ Monori András), tánccal (koreográfus Fosztó András), trükkökkel, például süllyesztõ használatával, a nézõtér játékba vonásával, lufikkal igyekeztek színesíteni. Kisebb szerepekben láthatjuk Gyuris Tibort, Munkácsi Anitát, Kameniczky Lászlót, Bánhidi Krisztiánt, Varga Csillát, Urmai Gábort és Matejkó Mariannát. A szerelmesek a történet végén ismét egymásra találnak, a számûzöttek hazatérhetnek, a legrátermettebb vezetheti az államot. Megtudjuk a mesébõl: „Az emberek is tündérek. Csak még nagyon fiatal tündérek. Ezért ma még sok a hibájuk. De egyszer felnõnek majd, akkor igazi tündérekké válnak.” Úgy legyen!

(Szerzõ: Sz. Kántor Éva)

(Fotó: Trifonov Éva)