Beszélgetés egy 56-os hazafival

Beszélgetés egy 56-os hazafival

Kikopni látszik viszont az emlékezetből az a történelmi háttér, ami még mindig meghatározza sokak, így interjúalanyom, Balogh János életét is, akivel az ünnepi megemlékezéseket követő héten nyílt lehetőségem leülni beszélgetni, miután dr. Kovács Ferenc, Nyíregyháza polgármestere Bencs László emléklappal köszöntötte.

Balogh János 1934. október 19-én született Rakamazon, de már több mint negyven éve Nyíregyházán él feleségével. Egyike azoknak, akik nemcsak át-, de meg is élték az 1956-os forradalom történéseit. Beszélgetésünk elején elmondta, hogy nehéz az élet, mert fájnak a lábai és ez akadályozza őt abban, hogy könnyen tudjon közlekedni a lakásban. Ettől a fájdalomtól azonban talán súlyosabbak emlékképei, amelyek a forradalom során és az azt követő időszakban ivódtak tudatába. Az előzményekről megtudtam, hogy 1954-ben vonult be a határőrséghez, majd a kiképzést követően Felsőcsatárra került, ahol katona volt a nyugati határ mentén. Ott azonban egyik nap arra kérte őt egy férfi, hogy segítse át a kislányát a határon, hogy az nyugatra mehessen.

BAJBA SODORTA JÓ SZÍVE

– Mondtam neki, hogy van egy folyó, ahol nincs beaknázva. Ott nyugodtan át lehet menni. Ezzel történt a gond. Elmondtam a barátaimnak, hogy mi történt, és a szolgálat után az őrsparancsnok már be is akart hívatni magához. Akkor már tudtam, hogy biztosan kitudódott a dolog, ezért kimentem Ausztriába, ahol három hónapig lágerben voltam, majd egy Kőbányába vittek ki. Ezt követően Nyugat-Németországba kerültem, szintén egy lágerbe, de 1955-ben már egy szerszámkészítő gyárban dolgoztam esztergályosként. 1956 őszén ott hallottam meg a rádióban: Magyarországon kitört a forradalom. A hír hallatán nem hezitáltam sokáig, úgy döntöttem, visszatérek a hazámba.

SORTŰZ ELÉ ÁLLÍTOTTÁK

– Útban Budapest felé, Csornánál elkaptak minket, mert azt hitték, hogy besúgók vagyunk. Sortűz elé állítottak, de a nagy szerencsének köszönhetően, végül elengedtek minket – kezdte az emlékek felidézését Balogh János, aki ezt követően részt vett Pesten a forradalomban, majd november 4-én Debrecenbe, a nagy irodaházba ment társaival, ahol hozzávetőlegesen 250 fiatal felkelő is tartózkodott. – Sajnos rögtön elkaptak bennünket és elvittek az orosz laktanyába, ahol három hónapig voltunk. Minden éjszaka kivétel nélkül anyaszült meztelenre vetkőztettek és megmotoztak minket. A betonon feküdtünk, semmi nem volt alattunk. Ezt követően átvittek a rendőrkapitányságra, ahol az oroszok kihallgattak.

BÖRTÖNBŐL BÖRTÖNBE

Egy hónap elteltével börtönbe kerültünk, majd Budapestre, a katonai ügyészségre vittek. Ott voltunk hat hónapig. Egyik nap ki akartak vinni minket sétálni, de hangsúlyozták, hogy csak az mehet, aki vissza is bír majd jönni. Gondolhatja, hogy akkor milyen állapotban lehettünk – sóhajtott felém Balogh János. – A sétát követően mindkét oldalunkon felsorakoztak a smasszerok, és ahogy mentünk fel, úgy vertek bennünket gumibottal. A fél év elteltével aztán gyűjtőfogházba kerültünk, ahol motorkerékpárokat újítottunk fel, ott azonban egy hónap szigorítottat kaptam, mert amikor megvonták tőlünk a védőitalt, a fél liter tejet, azt merészeltem mondani a századosnak, hogy úgy viselkednek velünk, mint a rabszolgákkal. A szigorított miatt minden másnap csak fél kosztot kaptam. Innen Vácra kerültem, ahol a dunai gombgyárban dolgoztam addig, amíg ki nem szabadultam 1966-ban.

MEGBÉLYEGEZVE

Balogh János elmondta, hogy szabadulását követően 15 évi szabadságvesztésre ítélték, 10 évi közügyektől való eltiltásra és minden vagyonát el is kobozták. Öt év felfüggesztett börtönbüntetést is kapott, ami azt jelentette, hogy minden hónap első vasárnapján le kellett jelentkeznie a felügyelő tiszteknél. A papírján pedig az szerepelt az 1957. május 28-án kelt határozat szerint, hogy elítélték külföldre szökés, hűtlenség, népi demokratikus államrend elleni bűntett és tiltott határátlépés miatt. Engedéllyel költözhetett Nyíregyházán belül egyik helyről a másikra, ha 24 órára el akarta hagyni a várost, azt is kérnie kellett, hogy engedélyezzék, szórakozóhelyre nem járhatott és szavazni sem szavazhatott. 15 év után családot alapított, de lakást nem kaphatott, megbélyegzése miatt számára csak a segédmunkás állás jöhetett szóba, fizetése pedig a lehető legalacsonyabb volt.

GYERMEKE IS BŰNHŐDÖTT

– Jeles tanuló volt a fiam, de mivel a férjem ’56-os volt, három gimnáziumból is elutasították a felvételét – folytatta az emlékek felidézését Balogh Jánosné Ibolya néni, aki egyébként fiatalokat megszégyenítő pontossággal kötötte dátumokhoz a történéseket. – Az egyik volt munkatársamnak végül sikerült segítenie, hogy Tiszabercelre bekerülhessen iskolába a fiam. Ott virágkötészetet tanult, így legalább lehetett valamilyen iskolája. Hétvégente azonban nem engedték haza a kollégiumból, az ottléte alatt krumplit kellett zsákolnia. A férjemnek 1971. november 4-én letelt az öt év rendőrségi felügyelete, de 1981-ig el volt tiltva a közügyektől. Szeretett volna kiváltani egy kis ipart, de még 1984-ben is úgy adták ki az erkölcsi bizonyítványát, hogy szerepelt benne, hány ponton volt elítélve. Mivel meg voltunk pecsételve és a gyerekeink sem tudtak tanulni, nem láttunk jobb megoldást, ezért ők a nyolcvanas évek második felében disszidáltak.

„SZERETEM A HAZÁMAT!”

Ibolya nénitől megtudtam, hogy terveik között szerepelt, ők is kiköltöznek külföldre, még az Ausztrál Nagykövetségen is jártak és a konzullal is beszéltek, de végül minden függőben maradt. – Én nem is mentem volna el, szeretem a hazámat. Amikor jött a forradalom híre, akkor is azt mondtam, nekem otthon van a helyem – vágott közbe Balogh János, aki hangsúlyozta, hogy sajnos sokszor nem tud beszélni a forradalom történéseiről, mert előtörnek az emlékei és nagyon ideges lesz. Hogy milyen az igazi hazaszeretet, azt leginkább tőlük, a 48 éve házas Balogh Jánostól és feleségétől lehet megtanulni. Ibolya nénitől, aki a nehézségek ellenére is, amikor megpecsételték őket, a Szózatot tanította gyermekeinek és János bácsitól, aki annyi megaláztatás után is azt mondja: szereti a hazáját. Kívánom nekik, hogy még sokáig és sokaknak meséljenek emlékeikről, mert bizony nagy értéket képviselnek: nemcsak át-, de meg is élték a forradalmat, amiről még tudnak is beszélni.

Bruszel Dóra


SZÓLNI MERNEK

Létük önmagában vádirat: élnek. S most, földi pályájuk végéhez közeledve a szólásszabadsággal élnek, amivel elnyomóik évtizedeken át visszaéltek. Balogh János, az ’56-os forradalmár úgy döntött, nem viszi a sírba magával az emlékeket. Arról a korról, melyet a szocializmusban ellenforradalomnak hazudtak, amit külföldön népfelkelésnek is mondanak, s legújabban polgárháborúként emlegetik, miközben próbálják relativizálni nemzetünk egyik legdicsőségesebb tettét. Ő azonban nem történész, vagy régi vágású propagandista, s a szemtanútól is több: alakítója, megélője volt a forradalmi eseményeknek, majd elszenvedője a kommunista (később szocialista) önkénynek. Ellenállt egy embertelen, arctalan rendszernek, amiért először börtön, később az ellehetetlenítés volt a jutalma. Ő mégsem menekült el a sorsa elől. Nem lett külföldről hazakiabáló hős, vagy itthon mellét verő díszforradalmár, csak tette csendben a dolgát, megbélyegezve abban a hazában, amelynek szabadságáért kiáltott 58 évvel ezelőtt. Ő nem most fél, hanem eddig rettegett a szólástól, mert megtanították hallgatni. Végignézte, ahogy az ÁVÓ-szívűek a bőrkabátot öltönyre cserélték, s nem kockáztatta, hogy őt, vagy utódait újra felírják egy listára, miközben kimondja az igazát. Most érezte azt: szólnia végre lehet, s kell. Sokan élnek még ők, a Balogh Jánosok, a negyedszázada még létező szocializmust életükkel vádló elnyomottak. Az ő minden szavuk, bátor kiállásuk, szenvedésük is hozzájárult ahhoz, hogy most egy szabad országban éljünk. Ahhoz is, hogy súlyos mulasztást pótolva végre emlékműje legyen városunkban is a kommunizmus áldozatainak. Ő is elzarándokolhat a Szarvas utcai, volt pártház előtti, bebörtönzött, megnyomorított szoboralakhoz, amelyben talán magát látja. Ott egyedül áll, de sokan vannak még, akik láttak, s tudnak. Köszönjük, Balogh Jánosok.

Tarczy Gyula