Purgel Katalin 1926. április 11-én született Ibrányban, egy tizenkét gyermekes család legkisebbjeként. Édesapja okleveles dohánykertész volt, tavasztól őszig az egész család a földeken dolgozott. Kati néni még nem volt iskolás, amikor édesapja meghalt. Pünkösd első napján reggel kiment a családfő megnézni a dohánypalántákat, majd megivott egy csésze feketét. Percekkel később rosszul lett, kilyukadt a gyomra. A családból két fiú szaladt segítségért: az egyik az orvost, a másik a papot hívta. Az édesapát Nyíregyházára szállították kórházba, de már ott sem tudtak rajta segíteni, Pünkösd után másfél héttel ő is a mennybe ment.

Nehéz gyermek,- és ifjúkori évek

Az apa nélkül maradt család Gávára költözött, így a kis Katica elemi iskolába Bujra járt. Tanulmányait hamar befejezte, mert a tanító eltörte mind a két lábát, helyettesítő pedig nem volt. A nehéz gyermekkor után következett egy talán még sanyarúbb ifjúkor. A második világháborút Gáván vészelte át a család. A világégés eseményei őket sem kímélték: egyik unokatestvérét a németek vitték el, és a bátyját is besorozták. Egyszer egy román tiszt menedéket kért tőlük és biztosította őket arról, ha megszállhat a családnál, nem esik bántódásuk. Már ez a katona is beszélt arról, hogy Gáváról és környékéről az oroszok összeszedik a fiatal, életerős nőket, asszonyokat és elviszik dolgozni egy kis „málenkij robotra”.

További képekért kattintson a fotóra!

A „jóslat” beteljesedett, hiszen egy napon a Tanácsról érkezett egy hivatalnok két idegen nyelvű katonával. Név szerint szólították Purgel Katalint, akinek azt mondták, német ajkú és induljon munkára! A faluból több embert is elhurcoltak. Az események olyan gyorsan történtek, hogy se ruhát, se kenyeret nem tudtak magukkal vinni a felsorakoztatottak. Megszökni, elbújni lehetetlenség volt, hiszen megfenyegették, édesanyjára gyújtják a házat, ha nem engedelmeskedik a parancsnak. A Gáváról összegyűjtötteket két hétig a településen tartották fogva, majd szekérrel vitték őket Tokajig. Ott egy kaszárnyában éjszakáztak, ülve próbáltak meg aludni. Másnap Szerencsre, a gyűjtőlágerbe kerültek. 1945. február 2-án este négyesével sorakoztatták és bevagonírozták a Szerencsen állomásozó magyarokat, és három hetes út vette kezdetét Donyeck felé...

Hideg, éhínség és kemény munka

A hosszú út végén egy olyan táborba terelték be a magyarokat, ahol német katonákat tartottak fogva. Másnap egy orvosnő mindenki lapockájába injekciót adott, amitől rosszul érezték magukat. Egy orosz tiszt jelent meg az ajtóban, aki nem törődött a szérumtól legyengültek fájdalmával és munkára szólította fel a magyarokat. A kétségbeesett lányok inkább engedelmeskedtek és végrehajtották fogva tartójuk akaratát, mert féltek a megtorlástól. Katalint bányásznak választották, ahol két lóval kocsisként dolgozott. Nagyon nehéz, embert próbáló munkát végzett az alacsony bányában, ahol nem csak saját magára, hanem a lovak épségére is vigyázni kellett, hiszen az orosz tiszt megfenyegette, ha az állatoknak baja esik, neki vége lesz. A rossz munkakörülmények miatt a kemény orosz télben egyik lába megfagyott. A bányában akkor hét magyar lány dolgozott, akik az ott „Katyusának” hívott lány segítségére siettek. Felajánlották neki, üljön le, melegítse elfagyott végtagját a benzinlámpával, majd ők dolgoznak helyette is. Átázott ruhájában leült, d ea rövid pihenő hamar rémálommá vált, amikor először egy, majd több széndarab is a fejére esett. Ekkor elhajította lámpáját és menekülni kezdett. A tragédia ekkor történt: két vagon szén szakadt le és az egyik darab a derekát találta el.

Eltört a gerince. Egy magyar férfi, Magyari bácsi és az egyik lány segítségével kivitték a bányából, hordágyra tették és beszállították a központba. Ott megvizsgálta a bányaorvos és beszállíttatta a kórházba. Egy ló, négy szekérkerék és egy deszka. Ez volt a mentő, ami Katyusát kórházba szállította a messzi Szovjetunióban. A hidegben, mire a kórházba értek, ráfagyott a ruha. Három hét fekvés és ellátás következett, ahol szigorú nővérek gondoskodtak róla. Kati néni visszaemlékezésében azt mondta, a kórházi ellátás ugyanolyan volt, mint a lágerben, annyi kivétellel, hogy a kenyér nem barna, hanem fehér volt. Egy női fogolynak 60 deka járt belőle egy napra, a bányászoknak 1 kiló 20 deka. A nővérek elintézték, hogy a beteg lány megkapja a járandóságát, amit viszont nem evett meg, helyette az unokatestvérének elküldte. Őt így mentette meg az éhezéstől. Több hét kényszerpihenőt követően ismét munkába állt, megint a bányába vezényelték, ahol a gépeket kezelte. Egy nap egy betegszerelvény érkezett, ami hazaszállította 22 hónap után Magyarországra a gávai lányt.

A dal és a munka segített

Kati néni visszaemlékezésében azt mondta, óriási lelki erőre volt szükség ahhoz, hogy elviseljék a megpróbáltatásokat. Nem volt más választásuk, a munkába temetkeztek és megpróbálták túlélni a napokat. Sokat hallottak a lágerben azokról, akik megszöktek, majd akiket elfogtak a szovjetek. Nem merték bevállalni a kockázatot, így szinte sodródtak az eseményekkel. Volt, hogy egy dal tartotta bennük a lelket. Ez az idegen tájról, a messzi szülőföldről, az otthon illatáról, és a családi hagyományokról szólt. Arról a kicsiny faluról, ahol Kati néni 90 évvel ezelőtt meglátta a napvilágot és ahová hatalmas akarat és szerencse segítségével tért vissza.

M. E.

(Fotó: Szarka Lajos)