Balázs István röplabdaedzõ, testnevelõ tanár, aki számtalan magyar bajnok és válogatott röplabdázó felfedezõje, karrierjének egyengetõje, az egyik legmeghatározóbb személyisége a nyíregyházi röplabdázásnak. Õ volt Káplán István következõ beszélgetõpartnere a Sportikonok sorozatban. (Megjelent a Nyíregyházi Napló 2018. július 27-i számában.)

– Mivel foglalkozol most?

– Mondhatnám azt, hogy a nyugdíjasok életét élem, de azért ez nem teljesen igaz, mert gyakorlatilag aktív vagyok. Lehetõségem adódott a Szent Imre Katolikus Gimnázium testnevelõ tanáraként besegíteni, amíg a kolléganõ szülési szabadságról vissza nem tér. A közelmúlt éveit az NB II-es nõi csapat edzõjeként töltöttem. Most pedig Kósa Árpád felkérésére a Sportcentrum keretében megyei koordinátorként a megyei edzésközpontok munkáját felügyelem, egyeztetem, segítem bemutató edzések levezetésével is.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a röplabdázással?

– Hatodik osztályos voltam, talán az 1960-as évek elejére datálódik. Az Erdõ sori gyakorló iskolába került egy fiatal testnevelõ tanárnõ, Krokovay Gizella, aki egyébként tornász volt. Õ szervezett és indított el röplabdacsapatot, amibe engem is beválasztott. A hatodikos, hetedikes és nyolcadikos országos úttörõbajnokságot két elsõ és egy második hellyel zártuk. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert õ adott röplabdát a kezembe és indított el ezen az úton. Azóta is szeretettel emlékezem rá.

– Mint sportoló, milyen eredményeid voltak?

– Sportolói eredményességemet magasságom egyértelmûen meghatározta… Nyíregyházán egy évet NB I-ben, két évet NB II-ben játszottam, nem igazán kiemelkedõ sikerrel.

– Miért lettél edzõ?

– Hamar felmértem, hogy ezzel a magassággal komolyabb eredményt nem lehet elérni és az edzõi pálya felé kezdtem orientálódni. Ami játékosként nem adatott meg, azt edzõként szerettem volna megvalósítani, a rám bízott fiatalokkal.

– Edzõi pályafutásodban mire emlékszel vissza legszebb emlékként?

– Úgy gondolom, hogy az 1974 szeptember elsejével kezdõdött edzõi pályafutásomnak legszebb élménye az, hogy több száz gyereket tanítottam meg röplabdázni. Munkám során számos tanítványom lett korosztályos, utánpótlás és felnõtt válogatott. Adtam nekik sportolói és emberi tartást ahhoz a munkához, ami ilyen eredmények eléréséhez nélkülözhetetlen. Ezen kívül NB I-ben másodikok és harmadikok lettünk, valamint a Magyar Kupát is sikerült megnyernünk, s ezzel nemzetközileg is megmérethettünk.

– Melyik az a pár játékos, akiket különösen nagy szere­tettel õrzöl emlékeidben?

– Mindenkire szeretettel emlékezem, de 1974-tõl a Sipos János, Fodor Gábor, Nagy Attila nevével fémjelzett társaság volt az a csapat, melynek hozzáállása példamutató volt. Ahogyan dolgoztak, ahogyan motiválni lehetett õket, ahogyan saját magukat motiválták – ez felemelõ érzés volt számomra. Késõbb Drotár Gyuri, Pál Laci, Batai Jani. Nõi vonalon úgy gondolom, van valami közöm Szakmáry Gréta eredményességéhez is. Amikor a Vasvári gimnáziumban hozzám került a Bem József iskola után, két évig én voltam az edzõje. Az alapokhoz, amivel érkezett, a technikája fejlesztésével és motiválással sokat adtam neki, amibõl rengeteget vissza is kaptam tõle. A mai napig is kölcsönösen tiszteljük egymás eredményeit.

– Milyen eredményeket ért el Gréta?

– Már Nyíregyházán is letette a névjegyét. Játszott Gödöllõn, Békéscsabán kétszeres magyar bajnok lett. Tavaly a német bajnok Schwerinhez igazolt, ahol meghatározó egyénisége a csapatnak és német bajnokságot, valamint kupát nyert. Hívják az olasz „A” ligába is, de azt hiszem, marad Németországban.

– Példátlanul sikeres edzõi pályafutásodat milyen elismeréssel jutalmazták?

– Grétával egyszerre lettünk 2008-ban az év utánpótlás játékosa és az év utánpótlás edzõje az Országos Szövetség szerint. Ez máig is a legmagasabb díjazása eddig végzett munkámnak. 44 évi nyíregyházi edzõi eredményességem nem volt elég egy másik elismeréshez.

– Téged úgy ismertünk meg annak idején, mint a férficsapatok egyik sikeredzõje, ennek ellenére egyénileg mégis egy nõi játékosod lett a legjobb. Van-e olyan célod, amit edzõi pályafutásod során kitûztél és mégsem érted el?

– Ez egy kicsit keserû dolog.

– Ilyen is van a sikeres pályafutása alatt egy edzõnek...

– Igen, ez természetes, de tudom, hogy nem az én hibám az, hogy nem teljesülhetett. 1995-ben a 12. helyen lévõ csapatot vettem vissza. Két év közös munkával a negyedik helyre értünk. NYVSC-Szabolcs Gabona néven szerepeltünk. Az akkori sportköri elnök, Pók István úgy döntött, más edzõvel képzeli el a jövõt. Akkor két kubai játékos is került ide és az új edzõ Botos Ferenc lett. Ez a mai napig fájó seb, mert ez olyan csapat volt, amelyik a kibontakozó Veres Péterrel együtt a „szertárossal a kispadon” is bajnokságot nyert volna. Meg is nyerték. Háromszor juttattam fel csapatot NB II-bõl NB I-be. 1982-ben az NYVSSC férficsapatát, 1988-ban a SZÁÉV nõi csapatát. 2011-ben a mostani bajnoki ezüstérmes és kupagyõztes nõi csapatot, amit még három évig edzettem. Profi külföldiek nélkül! Azért, hogy elmondhassam magamról, magyar bajnok edzõje vagyok, nagyon megdolgoztam, és a csúcsra érkezésemben elgáncsolt egy vezetõ. Ennek ellenére nagyon sokat is köszönhetek neki, de ez övön aluli ütésként ért.

– Röplabdás mivoltodat, testnevelõi tevékenységedet a családod milyen formában segítette, befolyásolta?

– Szüleim az edzõi pályától óvtak. Mert õk ismertek a legjobban, hogy mennyire lelkiismeretes és maximalista vagyok. Ezért féltettek az esetleges kudarcoktól. Feleségemtõl, Baraksó Évától – akivel 25 éves házasok vagyunk – kaptam meg azt a segítséget és áldozatvállalást, ami az õ karrierjének feladásával járt. E támogatottság nélkül nem tudtam volna végigcsinálni a munkámat. Ezért nagy köszönet jár neki. Õ is Testnevelési Egyetemet végzett, szakedzõi diplomája van. Nagyobbik fiam, Szabolcs, folytatva a hagyományokat, a nagykállói Budai Nagy Antal Gimnázium testnevelõ tanára. Kisebbik fiam, Ákos a napokban kapja meg egyetemi diplomáját Skóciában, Aberdeenben az egyetem politikatudomány és nemzetközi kapcsolatok szakának elvégzésével.

– A sportban nincsen „ha” meg „mi lett volna”, de mégis, csinálnál másképpen bármit is, amennyiben lehetne?

– Szakmailag semmit sem. Amiben változtatnék, így visszatekintve: nem lett volna szabad ennyire lokálpatriótának lennem. El kellett volna mennem más városba is. Több nagyon komoly ajánlatot kaptam az 1980-as években. Amit megint csak nem fogunk megtudni: mit érhettünk volna el a SZÁÉV, középiskolásokból álló csapatával, amikor 1988-ban kétéves munkával nõi NB II-t nyertünk és az NB I-be jutottunk, ha továbbviszem õket és nem térek vissza a férfiakhoz? A fiúkkal ekkoriban jutottunk be a CEF kupába. A „gödörben”, aminek neveztük a teniszcsarnokot, telt ház elõtt játszottunk – az felemelõ érzés volt. Vagy a KEK mérkõzésen az akkori bujtosi csarnokban, szintén telt házas meccs volt.

– Beszéltél arról, hogy hol dolgoztál, dolgozol, de azért, hogy ilyen kvalitású edzõ és tanár legyél, megfelelõ tanulmányokkal is rendelkezel.

– Végigjártam az edzõi szamárlétrát. Segédedzõit, középfokú edzõit és a szakedzõi diplomát is megszereztem 1981-ben. Gyakorlatilag nem voltam még 30 éves, amikor a Magyarországon megszerezhetõ legmagasabb képesítéssel rendelkeztem. Mindezek elõttrõl orosz–testnevelés szakos tanárképzõ fõiskolai diplomám is van a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképzõ Fõiskoláról. Meghatározó volt az életemben a Vasvári gimnáziumban eltöltött 34 év.

– Ennyi idõt eltöltve a nevelésben, oktatásban, mit tanácsolsz a mai ifjúságnak, hogyan álljanak hozzá az élethez, az élsportolóvá váláshoz vezetõ úton?

– Úgy gondolom, a maiak elõnyösebb helyzetben vannak. Legalábbis a röplabda sportban. Azt tanácsolnám, nemcsak a sportban, hanem az élet bármelyik területén, ahova egyszer odatette magát az ember, akkor legyen ereje, kitartása végigcsinálni, mert sikert csak így lehet elérni – lehet, még így sem. Bármi is az, sportolói munka, edzõi munka, tanári tevékenység, vagy egyéb dolog. Azt a legjobb tudása szerint csinálja!

– Köszönöm a beszélgetést, és nyugodt nyugdíjas éveket kívánok.