Ezúttal is fölöttébb nehéz fába vágta a „fejszéjét”, hiszen Lars von Trier mûve eredetileg egy nyolc ország ko­produkciójával megvalósuló film forgatókönyveként látott napvilágot 2006-ban. A szerzõ által rendezett „mozi” olyan sikeres lett, hogy a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztiválon jelölték a Legjobb film kategóriájában. Mindenkit érint a társadalmi alá- és fölérendeltség torzító hatása a nemzeti hovatartozástól függetlenül, ráadásul tele vagyunk olyan emberi gyarlósággal, amiket Trier képes volt remek humorral bemutatni, ezért „nem kerülhette el” a színpadi adaptációt. Az egyik verzióját láthatták is a szerencsések a 2011-es VIDOR Fesztiválon. A két legjobb fõnöknek járó Pulcinella-díjat kapta meg az alakításáért Csányi Sándor és Schneider Zoltán. De milyen a „mi” Fõfõnökünk? Mirõl szól a darab? Mi adja örökérvényûségét? Errõl kérdeztem Koltai M. Gábort.

A „Hat Öreg”, aki fiatal

– Egy informatikai cég vezetõje felbérel egy jobb napokat látott, állástalan színészt, hogy játssza el a vállalat rejtélyes, soha jelen nem lévõ csúcsigazgatóját, természetesen úgy, hogy se a munkatársak, se az üzleti tárgyalópartnerek ne vegyék észre a csalást, aztán szép lassan fény derül a cégvezetõ valódi indítékaira. Ennél többet hiba volna elõre elárulni a történet fordulataiból. A kajánul ironikus cselekményen túl az éles ecsetvonásokkal, de igen pontosan felskiccelt figurák adják a darab ízét: a szeretetre szomjas, magát apukaként definiáló intézményvezetõ, aki mindeközben gátlástalanul kihasználja és elárulja alkalmazottait; a színész, akit minden mulatságos csetlés-botlása ellenére is hiúság, gõg és sértettség vezérel, ami akkor válik valódi vezérlõ erõvé, amikor egyszer csak hatalom kerül a kezébe; a két totálisan abszurd izlandi figura (a sagákból elõlépett, vehemens igazgató és az egész cirkuszról alkotott véleményét blazírt unottság mögé rejtõ tolmácsa); és persze a cégalapító alkalmazottak, „a Hat Öreg”: megannyi csodásan elvarázsolt, skizoid, szeretettel megrajzolt személyiség.

Cinkosan bölcselkedõ nézõpont

Kérdésemre válaszolva elmondta a rendezõ, hívhatjuk tragikomédiának is a darabot, bár az abszurd talán pontosabb kifejezés. Az eredeti filmben maga Lars von Trier intéz kaján monológokat a nézõkhöz; ezekben rendre felhívja a figyelmet arra, hogy mivel vígjátékra tett ígéretet, nem fog eltérni a mûfaj szabályaitól, pedig mindnyájan tudják, õ is meg a nézõk is, mi a valódi tét, és hogyan zajlik ez a világban. Mivel a forgatókönyv és a film kizárólag a mulatságos, groteszk, vígjátéki pillanatokra koncentrál, ezek a kikacsintó monológok adják hozzá a másik dimenziót – ettõl képzõdik a történet mögött a gonosz tragikum, miközben azon, amit látunk, az utolsó pillanatig csak „röhögünk”. Náluk ezeket a monológokat, a „mesélést” egy gyerekhang intézi a közönséghez; reméli, hogy jelentésben és kajánságban hasonlít Trier eredeti gesztusához. A budapesti elõadás ezeket a szövegeket csak feliratok formájában használta, erõsen megnyirbálva. Õk azért folyamodtak más megoldáshoz, mert úgy vélték, ezen külsõ, cinkosan bölcselkedõ nézõpont nélkül sérülne a történet.

Skandináv humor

– Mi leginkább az eredeti forgatókönyvhöz próbáltunk hûek maradni, Trier csalafintán okos gondolkodásmódjához, illetve tágabb értelemben ahhoz a fajta sajátos, skandináv humorhoz, amit Trier mellett egyebek között Roy Andersson is képvisel. Az õ képi világából, figuráiból is merítettünk ihletet az elõadás világához. Muszáj volt valamilyen formát találni, ami a forgatókönyv sok helyszínváltását, a csupa üvegfal irodákat és az abszurdnál abszurdabb külsõ helyszíneket képes valamilyen költõi egységbe forrasztani. Ebben nagy segítségemre volt az, hogy Vereckei Rita tervezõvel nemcsak a színházról, de a világról is hasonlóan gondolkodunk. Természetesen örömteli volt ismét a nyíregyházi színészekkel a közös munka; ugyanakkor persze izgalmasan újra-ismerkedõs is, hiszen ennyi idõ alatt mindannyian sokat változtunk.

(Szerzõ: Sz. Kántor Éva)