Szabó Nikolettnek most Mása a kedvenc szerepe

2023 őszétől tagja a Móricz Zsigmond Színház társulatának Szabó Nikolett, aki hamar népszerű lett nálunk. Mesében és vígjátékban is „otthon van”, megismerhettük kitűnő énekhangját, s drámai oldalát egyaránt.

– Az elmúlt két évadban melyik volt a legnehezebb és melyik a kedvenc szereped, és miért?

– A legnehezebb kétségkívül a Yerma volt. Ez egy nagyon terhelt szerep, és eléggé nagy volt a távolság Yerma és köztem. Nehéz volt megtalálni hozzá az utat, és úgy megalkotni a szerepet, hogy ne végig „önsajnálat” legyen, hanem ennél másabb és több. Egyébként a mai napig is keresgélem... Nyilvánvaló: igyekszem minél inkább empatizálni a figurával, és azon keresztül megkeresni az ő érzéseit, hiszen sok mindenről szól ez a történet, nem a gyermekvállalás iránti vágy az egyetlen motívum benne. Megformálása során nemcsak a gyermektelenséget kerestem benne, hanem azt is, mennyire képtelenek egymáshoz kapcsolódni a férjével. Pont az a baj, hogy a támasz nincs meg – kölcsönösen. Így talán nem is tud másba torkollni ez a viszony, mint gyilkosságba. Olyan borzasztó és bonyolult, nehéz érzések kerítik hatalmába, amelyek elviselhetetlensége miatt odáig jut: vagy a férje hal meg, vagy ő. Ha kívülről nézem: a gyilkosság borzasztó. Egy másik szempontból úgy is értékelhető: felszabadul a terhek alól. De ez egy őrült megkönnyebbülés.

– Egy színésznőnek szüksége van ilyen szerepre, amelyet személyes élmények híján úgy kell felépítenie?

– Szerintem igen, nagyon nagy szüksége van rá. Nyilván az is jó, ha sok a kötődése. Mása a Három nővérből most az egyik legkedvesebb szerepem, ott sokkal több kapcsolódásom volt a figurához. Az persze egy másik szempontból nehéz építkezés, mint Yerma esetében. De szerintem ez utóbbi is kell, mert akkor tudunk nagyot fejlődni, s felfedezni magunkban olyan hangokat, részeket, játékmódokat, amelyek egy ilyen távol álló figura eljátszása során szükségesek.

– Mása is árnyalt figura. Az ő házassága jobb, de nem felhőtlen, talán nem véletlenül lobban szerelemre Versinyin iránt.

– Aztán annak is vége. Horváth Lackó kollégám – a darabbeli férjem – vetette fel, amikor a végkifejletről beszélgettünk: vajon mi okozta Mása fájdalmát az elváláskor. Valóban szerelmes volt Versinyinbe? Vagy inkább valami menekülési szándék vezette, mert nem akart elsüllyedni ebben a semmilyen közegben, s arra a szabadságra vágyott, amire testvérei: visszamenni Moszkvába, hogy kinyíljon előttük az élet? Hiszen a gyerekkori fővárosi lét után egy messzi városkában laknak, ami Moszkvához képest a világ vége, ahol teljesen másként léteznek az emberek. Talán hónapokkal később, amikor Mása túltette magát a fájdalmas szakításon, ő is megfogalmazta magában, mit is érzett valójában.

– Miért kedvenced?

– Az ő figuráján keresztül a nőiség nagyon sok szeletét meg lehet mutatni, mindazt, mi mindennel tud megküzdeni élete során. Például: nemcsak a férfiakban vannak vágyak, s olyan ambíciók, hogy többek akarnak lenni, vagy jobbnak látszódni másoknál. Mása révén nagyon szépen ábrázolható, miként küzd meg egy nő ezekkel az érzésekkel, amikor ilyen helyzetbe kerül. Egyrészt adott az érzékeny szituáció, hogy férjnél van, vannak elvei, amelyekhez szeretné tartani magát, mert jó feleség akar lenni. Másrészt Versinyin megjelenésével előtörnek a nagyon erős vágyak, ösztönök és mindenféle tudat alatti dolgok, amelyekről nem is tudta Mása, hogy léteznek benne. A férfi felpiszkálja benne ezeket az érzéseket, provokálják is egymást valamilyen szinten, ami már nagyon finom rétege a találkozásaiknak. Azért kedvencem Mása, mert rajta keresztül a nagybetűs nő nagyon sok szeletét meg lehet mutatni. Mindemellett az én nőiségemhez is hozzátett, egészen sokat.

– Ki Sutu, Az ajtóból?

– ő az egyik tagja annak a lakóközösségnek, amelyikhez Emerenc tartozik. Sutu kotnyeles, amolyan minden lében kanál, eléggé ösztönlény – ahogy Szabó K. István, a rendező fogalmazott. Nem igazán foglalkozik azzal, mit gondolnak róla az emberek, teszi, ami neki jó... Eléggé vicces szerep, sok humorral, de közben valahol ő is csak túlélni próbál. Ha önző is, nyilván azt azért teszi, mert valószínűleg más esélye nincs.

– Milyen a próbafolyamat?

– Szabó K. István nagyon felkészült, és azzal is megtisztelt minket, hogy – bár már rendezte pár éve a Nemzeti Színházban – mégis másik koncepcióval és szövegkönyvvel érkezett Nyíregyházára, nem a nemzetis előadást állítja itt színpadra. Látszik, miként akarja az előadást felépíteni, eközben hogyan akar minket, színészeket építeni, tehát nemcsak a koncepciója izgalmas, hanem a színészvezetése is nagyon alapos.

– Kurzus?

– Igen, abszolút azt gondolom. Tényleg mindenki odavan érte, boldogok vagyunk, hogy dolgozhatunk vele. Számomra ez az első alkalom. Nagyon jó azt érezni, hogy valakinek van egy nagyon erős víziója, de közben teljesen befogadó a mi ötleteinkre is, építkezik belőlünk. Nem azt várja, hogy csak az ő elképzelése szerint tegyük a dolgunkat, hanem mi is érdemi módon építhetjük az előadást. Igazi közös alkotómunka folyik, és ez nagyon jó érzés. Sokféleképpen lehet színházat csinálni, én ezt a módszert és hozzáállást nagyon preferálom.

– Miért nézzük meg Az ajtót?

– Szerintem nagyon érdekes kérdéskört feszeget a történet az emberi jóságról és az intellektusról, az intelligenciáról, illetve az érzelmi intelligenciáról. Adott egy nagyon egyszerű, megtört, megkérgesedett nő, Emerenc, akinek igazából sajátos a világ- és istenképe, mellette látjuk Szabó Magdát, aki rendkívül intelligens és azt gondolja, hogy ő művészként igazán jól érti az emberi lelket és az életet. Összetalálkozik ez a két személyiség és kiderül, nem mindig olyan jó valaki, ahogy azt gondolja magáról, mert a jóság nem egy egyszerűen meghatározható dolog. Hiszen úgy is lehet valaki jó, hogy megbotránkoztatóan mást gondol a világról, de mégis mindig azon van, hogy másokon segítsen és jót tegyen. Szerintem az érzelmi intelligencia és az intellektus párharca mindig aktuális, de most, a mai világban, ahol aztán mindenki bátran és ezerféle módon kifejezheti azt, hogy szerinte miként és milyen stílusban kell jól élni az életet, különösen. Reméljük, jól sikerül mindazt átadni, amit az alkotófolyamat során megtaláltunk.

(Szerző: Kováts Dénes)