Szabó Márta búcsúzik Nyíregyházától - 19 év után távozik a társulattól

Szabó Márta, a Móricz Zsigmond Színház jó néhány díjat elnyert művésze 6+13 évet töltött el Nyíregyházán, sokak kedvence lett, de most búcsút int. Erről is beszélgettünk, de először essen szó az idei szerepekről!

– Az idei évadban a Csodálatos vagy, Júlia! című darabban, amely bepillantást enged a színház világába, egy színházi vállalkozót alakítottál.

– A regény, amiből az előadás készült, a kedvencem volt, még egészen fiatalon olvastam. Véletlenül láttam meg otthon a polcon, Somerset Maugham Az ördög sarkantyúja című másik regényével együtt. Júlia történetét nagyon izgalmasnak találtam, noha akkor még semmi közöm nem volt a színházhoz. Lebilincselt, ahogy ez a színésznő megéli az életet, a saját sikereit, a színészetét, miközben bepillanthatunk a színház és a színészlét kulisszái mögé.

Úgy érzékelem, sokan gondolják a színészekről, hogy a hétköznapokban is szerepet játszanak. De igazság szerint mi is csak annyira játszunk szerepeket, mint bárki más. Meg kell felelni, vagy megoldani az adott helyzeteket, például, aki elmegy tanítani az iskolába, azt a szerepet játssza, hogy tanár, de beszélhetünk bármilyen foglalkozásról. Szerepeket játszunk folyamatosan, mindannyian. Persze ezzel vissza is lehet élni.

– Nehéz a színészlét?

– Mint bármi más munkának, ennek is van könnyebb és munkásabb oldala. Másfajta nehézségekkel nézünk szembe. Most olyan példát tudnék mondani, amire talán senki nem gondol: arra a helyzetre, amikor például este előadásom van, de egész nap úgymond semmi dolgom, mert nem próbálok. Én azonban ezalatt nem lustálkodom, vagy kirándulok, sőt aznap nem is nagyon szeretek semmi különössel foglalkozni, mert tudat alatt ott van bennem az, hogy este játszani fogok. Készülök rá, átnézem a szöveget, ott él az agyamban, ez egy koncentráltabb, izgatottabb, valami más állapot. De ez persze függ a szerep súlyától, nagyságától is.

– Az ajtó. Szerintem remek, olykor szokatlan képi világú, és többször is megnézhető előadás. Hogyan él emlékezetedben ez az alkotómunka?

– Nagyon szerettük ezt a próbafolyamatot, számomra izgalmas volt részt venni abban a munkában, ahogyan Szabó K. István rendező – eléggé szabadon – elképzelte. Olyannyira, hogy nálunk nagyobb szerepet kapott Szabó Magda és férje kapcsolata, ami egy fantasztikus, szoros, amolyan borsó meg a héja párkapcsolat volt. Ezért is kerültek be szövegek az írónő Megmaradt Szobotkának című könyvéből. Két kollégám is azt mondta, hogy bár nem ismerték a regényt, nagyon nagy hatással volt rájuk és tetszett nekik az előadás.

– Te hogyan készültél az Írónő szerepére? Gulyás Attila szerint a gesztusaid, a hanghordozásod is teljesen élethű volt...

– Megmondom őszintén, nekem Szabó Magda eddig kimaradt. Nyáron kezdtem el olvasni Az ajtót. Lehet, nem fognak szeretni az olvasók, de mindegy, így történt: egy adott ponton leraktam, engem felidegesített a regénybeli írónő viselkedése. Persze később végigolvastam. Talán más is volt így vele, mint én, hogy Emerencet érezte magához közelebb és nem az írónőt. A szerepformálásban ez okozott némi nehézséget. Ezért próbáltam megérteni, kicsoda is Szabó Magda, nagyon sok interjút néztem vele, a rendezőnk hozott könyveket róla, így sok mindent olvastam és láttam Az ajtóról és ahhoz kapcsolódóan. Aztán lett egy pont, amikor átfordult bennem a nemszeretemség.

– Most már szereted?

– Igen. Ez a regény az ő gyónása. Elmondja benne, hogy olyan hibát vétett, ami visszafordíthatatlan. De az a bátorság, hogy ezzel szembenézett, felszabadította bennem az ellenállást, hiszen egyikőnk sem tökéletes. Csodálatos, ahogy kettőjük viszonyáról ír, nagyon sokat ad az olvasóknak emberségről, szeretetről, hitről. Ha nincs ez a kapcsolat, és nem írja meg, kevesebbek lennénk szerintem.

– Ezek szerint az olvasmány- és filmélményeid következményeként sikerült Szabó Magda alakját megformálni?

– Nem tudom, sikerült-e, bár az egyik monológ tanulása előtti napokban néztem vele készült interjúkat, s amilyen attitűdből ott beszélt, azáltal próbáltam őt megragadni. Nem utánozni akartam, amit láttam, hanem a személyiségét érzékeltetni. Több riportban is láttam, ahogy hanyagul elfekszik a kanapén vagy a fotelben, s ebből a mozdulatból nagy nyugalom, élettudás áradt. Annak, ha valaki így beszél, oka, eredője van. Próbáltam megfejteni a mozgatórugóját, hiszen egy emberről sok mindent elárul a testtartása, a járása. Ahogyan például végigmegy egy szobán, abban is benne van, hogy ő ki, vagy milyen ember lehet. Nem a teljességet adja meg, de árulkodik valamiről...

– Kimondhatjuk, hogy Szabó Márta szerint egyrészt meg kell nézni ezt a színdarabot, másrészt el kell olvasni Az ajtót?

– Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, mert több lesz vele az ember. Ugyanez vonatkozik az előadásra is. Az életemmel is összekapcsolódott ez az élmény az édesanyám betegsége okán. Előjött a gondolat: mit kezdesz a szeretteddel, akiért mindent megtennél, hogy jobban legyen, de bizonyos dolgokat mégis meg kéne vonni tőle az egészsége érdekében. Mint ahogy az írónő is tette a férjével. Nem könnyű dilemma. Úgy szeresd a másikat, hogy olyan dolgokat tegyél meg, amivel őt boldogítod!

– Utolsó témánk. Úgy akartam kezdeni: ősszel a 20. évadodat kezded a Móricz Zsigmond Színházban, de kiderült, mégsem. Mi az oka?

– Én a társulat miatt ragaszkodom ehhez a színházhoz, mert nagyon jól érzem itt magam, a második otthonom, remek feladatokat, szerepeket kaptam. De van, amikor az élet felülírja a dolgokat. Hosszú évek óta egy háromszöget írok le Budapest, Nyíregyháza és Mindszent között, ahonnan származom. Sokat ingáztam, és ez megnehezítette az életemet. Ahhoz, hogy boldog legyek a személyes életemben, el kell engednem a nyíregyházi létezésemet. Mindszenten vannak a gyökereim és édesanyám elvesztése után úgy gondoltam, visszatérek a szülői házba. A pályámat pedig a közeli Szegedi Nemzeti Színház társulatában folytatom.

– Látunk még a Móricz Zsigmond Színház színpadán?

– Az ajtóból és a Nemtudomkából, valamint a Csodálatos vagy, Júlia!-ból lesz még néhány előadás az évadban. A továbbiakról még nem mernék semmit sem mondani, a jövő zenéje. Kirják Róbert igazgató úrral úgy váltunk el a megbeszélés végén, hogy szívesen látnak bármikor, ha úgy adódik.

– Kedves Márti, azt kívánom, legyél nagyon boldog a megváltozott életedben! Szerintem sokak nevében mondhatom: jó lenne még látni téged színházunk valamelyik játszóhelyén!

– Köszönöm szépen.

(Szerző: Kováts Dénes)