Száz éve vette fel Kossuth nevét az Evangélikus Főgimnázium

Az Evangélikus Főgimnázium kormányzó tanácsának tagjai 1921-ben úgy határoztak, hogy az intézetet Kossuth Lajosról nevezik el. Tették ezt azzal a céllal, hogy „ezzel is emlékeztessük tanítványainkat ama kötelességekre, amelyek várnak reájuk Nagy-Magyarország visszaállításában”. Kossuth kultuszának ápolása a gimnáziumban azonban nem ezzel a névadással kezdődött.

1889. március 15-én a forradalomra emlékezők az ünneplést egy bankettel zárták. Bencs László városi tanácsnok felszólalásában javaslatot tett egy ezer forintos alapítvány létesítéséről, amelynek kamatjából az Evangélikus Főgimnáziumnak azt a nyolcadik évfolyamos tanulóját jutalmaznák évenként, „ki magát a magyar történelem tanulásában leginkább kitünteti”. A jelenlévők e hazafias indítványt nagy lelkesedéssel fogadták és nyomban adakoztak is a nemes célra. 1890 augusztusában levelet intéztek a „Nagy Hazánkfiához”, akitől engedélyt kértek nevének fölvételére. Kossuth 1890. szeptember 30-án kelt válaszlevelében adta hozzájárulását. A „Kossuth Lajos emlékalapítvány. 1848” első díjazottja Adamovics András volt, akinek 1891. március 15-én adták át az ötven forintos jutalmat. Az alapítólevélben kiemelték, hogy a díjazás egyetlen szempontja lehet: „Erkölcsi tulajdonok lépjenek versenyre egymással s győzzön a jobb”. A következő tanévtől minden évben megadtak egy magyar történelmi témájú dolgozatcímet, melynek elkészítésével pályázhattak a diákok a díj elnyerésére.

Kossuth halálának gyászünnepélyén Porubszky Pál tanár méltatta az elhunyt „halhatatlan hazafias érdemeit s lángoló honszerelmét”. Születésének 100. évfordulója alkalmából pedig az ifjúsági Bessenyei Kör rendezett emlékünnepet. 1912. szeptember 29-én, Betlen Gyula Kossuth szobrának leleplezési ünnepségén Leffler Sámuel igazgató e szavak kíséretében helyezte el a gimnázium koszorúját: „Kossuth Lajos nagy lelkének világossága, lángoló hazaszeretete, legyen mindenkor – idõtlen idõkig – követendõ példányképe és vezére a gondjainkra bízott magyar ifjúságnak”.

(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)