– Van hozzád három mondatom. Egy felkiáltó, egy kérdő és egy kijelentő. Röviden ennyi érdekel: Nyughatatlan vagy! Elégedett lettél a sorsoddal? Mostanra alaposan beleértél a tenor szerepbe, és az operettbe.
– Így van. Mindig keresem az új helyzeteket, az új, kihívásokat... igaz, magam is generálom, de az élet is hoz mindig újabb projekteket. Ez a szabadon fuldoklás – ahogy mondani szokás a szabadúszó művészetet – mindig megengedi a változatos dolgokat. Nekem bejött Amerika, de sok időt is elvett. És igen, elégedett vagyok. Ha tele a nézőtér, a kollégák örülnek – akkor jó! Ha az embernek dolga van a világban, szükség van rá, akkor jó helyen van... és mi volt a harmadik? Ja, hogy igazi tenorista lettem! Na, igen, a tenornak kell a támasz – kacag pankotaysan! Persze a színpadon fontos, hogyan nézel ki, úgyhogy igyekszem karban tartani magam. Az énekesnek hitelesnek kell lennie, ha a szereptől eltérő a habitusa, az a közönségnek is gyanús. Nekem az operett a szívem csücske.
– Nem véletlen, hiszen 20 évesen, még a diploma előtt az Operett színpadán voltál.
– Igen. Musicallel kezdtem Toldy Máriánál, aztán egy barátom bekerült az Operettszínház kórusába, én meg mentem vele. Három hónap után már szólista lettem, szerepet kaptam a Crazy for You-ban. Itt szereztem tapasztalatot, és megtanultam az alázatot a műfaj, a kollégák, a szerzők és a művek iránt.
– Édesapád, Pankotay István a Móricz Zsigmond Színház igazgatója volt, egészen az önálló társulat megalakulásáig. Sokszor elmondtad, hogy a színházban nőttél fel. Predesztinált téged ez a helyzet? Igazán tehetséges voltál vagy csak nagyon akartad?
– Remélem, volt bennem valami! Más nem is akartam lenni, csak még metróvezető. Nyíregyházára annak idején mindig új társulatok jöttek, más és más műsor volt.

Pankotay Péter játék közben a Madách Színházban / Az Operaház fantomja

– Los Angelesben magyar színházat és produkciókat szervezel, énekelsz, rendezel, a „Magyar Színművészet Nyugati-Parti Nagykövete” lettél.
– Fantasztikus elismerés, Magyarország Los Angeles-i főkonzulától kaptam! Ötödik éve képviselem – a keleti-parton is – a magyar kultúrát. A kinti kollégák vagy színházi emberek vagy nem. Ott is több lábon kell állni! De vannak táncosok és gyerekek is. A színházi profizmusom mellett PR munkát is vállaltam, és elkészítettem a csapat Facebook oldalát. A napokban pedig utazom, a 100 éves Csárdáskirálynő tiszteletére rendezünk egy nagy gálát 30-án, Los Angelesben.
A nyitány a Zrínyi Ilona Gimnázium énekkarában, a Zig Singersben volt, Bánhidiné Magdi néni mellett. Mire 18-19 éves lettem, kinyílt volna előttem a világ, már elveszítettem az édesapámat. De ma is érzem, hogy velem van, az ő útját viszem tovább. Aztán körbevett egy támogató közeg. Az első igazgatóm az Operett Színházban Szinetár Miklós volt. A Crazy for You bemutatója után – nagyjából hárommondatos szerepemért – egy üveg pezsgő és egy levél várt az öltözőmben: Kedves Péter! Igazán remek kezdés volt! Gratulálok! Ez a gesztus, az ő humánuma életem végéig elkísér.
– Nyilván forgatsz újabb terveket a fejedben.
– Persze. Érzetileg, emberileg és hangban is most értem oda, hogy egy saját operaműsorral készüljek, de foglalkoztat egy zenés művész színház megalakítása is. Olyan igényes produkciókkal, melyek nem a Madách és nem az Operett színpadára születtek. Szóval itthon is annyi minden jó jöhet! Édesanyám a kedvenceimmel: húslevessel és rántott csirkével várt ...és fontos a kollégáimnak megmutatni, hogy hol vagyok otthon!

Matyasovszki Edit

(Fotó: internet)