Az oroszok már a spájzban vannak! – vált szállóigévé a mondás a Tizedes meg a többiek című film nyomán. Napjaink világszerte egyik legismertebb orosz írója, Ulickaja azonban pontosabb koordinátákat ad meg számukra az először 2008-ban megjelent tragikomédiájában. A genetikusnak indult szerzőt elsősorban prózaíróként ismerjük – a Szonyecska című kisregény egyik meghatározó könyvélményem –, ugyanakkor a klasszikus orosz irodalom folytatójának tekintett szerzőnek csak ebben a hónapban öt művét játsszák a magyar teátrumok. Miről szól az Orosz lekvár, miben leledzik tragikomikus volta? – kérdeztem beszélgetésünk elején a nyíregyházi premier rendezőjétől, Koltai M. Gábortól.

További képekért kattintson a fotóra!

– Csehov Cseresznyéskertjéhez hasonlóan azt látjuk, ahogyan a mai világ felzabál egy nemzedékek alatt tönkrement birtokot, a rajta élő, szintúgy deklasszálódott családdal együtt. Egy szelet a múltból, ami most végképp elvész, csakhogy már a pusztulása előtt is idétlen és anakronisztikus volt. Ugyanakkor annak, ahogyan ezt a múlton merengő, a jelenről tudomást nem vevő, önhazugságaiba merült, a praktikus problémákat nagy ívben kikerülő (vagy inkább róluk tudomást sem vevő) létezést szemléljük, folyton változik a nézőpontja: helyenként szánandó vagy szeretni való, máskor röhejes. A darab azzal kezdődik, hogy leszakad egy vécélánc, és azzal végződik, hogy összeomlik a ház. A kettő között a szereplők számtalan problémával találják magukat szemközt, attól kezdve, hogy eldugult a WC, a kerti budinak viszont nincs ajtaja, egészen odáig, hogy a családi receptkönyvből főzendő lekvárhoz a boltban kell importált cseresznyét venni, ahhoz viszont kölcsönre szorulnak a helyi vízvezeték-szerelőtől. Csehovval ellentétben Ulickaját kevésbé érdekli a lélektani mélység, inkább ennek az egyszerre lúzer és mégis mindent túlélő létezésnek a természetrajza, ez pedig ugyanannyira komikus, mint amennyire szánni való.

Kérdésemre válaszolva elmondta az Énekes madár, a Tizenkét dühös ember, a Tigris és hiéna és sok más sikeres nyíregyházi előadás rendezője, hogy az Orosz lekvárban valóban felfedezhető a Cseresznyéskert cselekményének parafrázisa, de szinte minden Csehov-drámából vonultat fel idézeteket; a szereplők több Csehov-figurára is rímelnek, szövegszerű átvételek is előfordulnak. A darab ugyanakkor több, mint egy idézetgyűjtemény; bár helyenként olyan, mint egy Csehov-paródia. Ulickaja azt vizsgálja, változtak-e vajon ezek a szerepminták az elmúlt évszázadban: hogy ez az önmagukkal elfoglalt, a külvilágról tudomást nem vevő értelmiségi lötyögés vajon mennyit tartalmaz még a hősi múltból, a folyton fölemlegetett családi és kulturális örökségből, maradt-e még valódi érték a kiüresedett és folyton ismételt szólamok mögött? Egyáltalán volt-e ott valami, vagy pedig ez a hősi múlt sohasem létezett, pusztán visszamenőleg kreált és fölértékelt, hogy ez a lebegő és helyét nem találó család (ami többé-kevésbé lefed különféle múltú és irányultságú mai orosz típusokat) valamiképpen definiálni tudja-e saját magát? S hogy mikor lenne elégedett a rendezésében életre kelt előadással?

– Azt hiszem, akkor, ha az emberi viszonyok megalapozottsága és a groteszkbe, szürreálisba hajló komikum között megtalálnánk a kellő egyensúlyt. E tekintetben nem ad könnyű fogódzókat az anyag, de ha sikerrel járunk, akkor a nézők egyszerre találják majd átélhetőnek és mulatságosnak az ulickajai hősök botladozását.

Fekete Réka Thália, Horváth Margit, Puskás Tivadar, Pregitzer Fruzsina, Sirkó Eszter, Szabó Márta, Szegezdi Róbert, Széles Zita, Vaszkó Bence és Vicei Zsolt tűnik fel az Orosz lekvárban. Őket nézve az előadás végén elmondhatjuk majd remélhetőleg: ezt jól kifőzték!

Sz. Kántor Éva

(Fotó: Trifonov Éva)