Bogi Ázsián és Afrikán kívül megjárta már Indonéziát, Közép-Amerikát és Indiát is. Dolgozott kenyai árvaházban, járt a 400 ezer szomáliait számláló dadaabi menekülttáborokban, az indiai lepratelepen, a Thaiföldön élõ burmai hosszú nyakú nõknél, a vietnami AIDS-es árváknál, a tanzániai albínóknál, na meg például Borneóban is, ahol egy kis faluban a helyi orangutánmentõ csapattal egy illegálisan fogva tartott kölyköt hozott el egy helyi ültetvényestõl. Persze, ezzel a sor korántsem ér véget. Bár hosszú évek vándorlása után úgy döntött a párjával, hogy letelepszik és Portugáliában vesz egy kis parasztházat, hamarosan mégis újra útra kel, méghozzá Indiába, ahonnan – ismét – a National Geographic Magyarországnak fog blogot vezetni. Vele beszélgettem...

Elefántfürdetés Indiában

RIPORTOKAT ÉS KÉPEKET KÉSZÍT

Bogi korábban Böjte Csaba atya dévai árvaházában is dolgozott, mint önkéntes nevelõ, akkor kezdett el cikkeket írni, és ebbõl született késõbb az elsõ naplóregénye, amely egy ott lakó kislánnyal kötött barátságáról szól. Azóta megjelentek már beszámolói a Szabad Földnél (édesapja, Balogh Géza újságíró), illetve az Élet és Tudománynál, riportjai és képei pedig bekerültek az ELLE Magazinba és a National Geographic Magyarország online-on is láthatók. A tavalyi négy hónapos, öt országon átívelõ útja alatt készült felvételekbõl fotókiállítása is született, amit a Magyar Nemzeti Múzeumban mutattak be. Most pedig ennek folytatásaként a Magyar Természettudományi Múzeumban már nemcsak eltûnõfélben lévõ törzseket láthatnak az érdeklõdõk, hanem orvvadászat vagy erdõirtás miatt veszélyeztetett állatfajokat is. Ennek címe Széllel szemben, és július 11-éig tekinthetõ meg.

NINCSTELENSÉG ÉS RAGYOGÁS

Bogi azt mondja, utazásai során mindig igyekszik a helyiek között élni, velük étkezni, köztük járni-kelni, így nem ritka, hogy a napi költsége alig haladja meg az ezer forintot. Bár sok helyen járt már, a legnagyobb hatást mégis India tette rá.
– Nekem sehol nem volt kultúrsokkom, hiszen az ember megedzõdik, ha sokfelé jár. Felkészül arra, hogy nagyjából mi várhat rá, és nem ott ébred rá, hogy ezer ember sétál az utcán, a férfiak nyilvánosan vécéznek, szemét szemét hátán, tehenek keresztezik a négysávos utakat, vagy mindenki téged bámul, mert igencsak elütsz tõlük. De nem tudtam felkészülni arra, hogy milyen intenzitása van az országnak. Akárhova mentem, mindenhol pásztázó szemek vettek körül, egy idõ után már önkéntelenül terítettem a fejemre a kendõt. Aztán egyik szélsõségtõl jutottam el a másikba, amikor az elsõ ott töltött három hét után elhagytam Indiát, hiányozni kezdett. Bár jártam gyönyörû helyeken, ahol minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy ide még visszatérek, de ahogy telt az idõ, mégis India vált második otthonommá. Mindent összevetve majd egy évet töltöttem ott, de a mai napig megrendít a színek és ízek kavalkádja, az emberek és állatok leheletétõl sûrû levegõ, a nincstelenség és a ragyogás intenzitása. Annyira más, annyira szokatlan és vibráló ország, amelyet képtelenség megunni, vagy rövid idõn belül kiismerni. Itt csöppentem bele véletlenül egy indiai mentõakcióba is.

Hegtetovált karamojong lányok

BOSSZÚ ELÕL MENEKÜLÕ SZERELMESPÁROK

– A Love Commandót, a Delhi központú aktivista szervezetet – amelynek tagjai a szülõk bosszúja elõl menekülõ szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk mûködtetett rejtekhelyen – interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. Itt ismerkedtem meg Azaddal és feleségével, Netuval, akik megérkezésem elõtt egy héttel szöktek el. Kezdetben nem akartak újságírókkal beszélni, nem akartak semmilyen nyilvánosságot, még mindig bíztak abban, hogy Netu szüleinek szíve megenyhül. Nem így lett. A lányt a családja hazacsábította, és házi õrizetben tartotta, így róla semmit sem tudok, de Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot lépésrõl lépésre évekig végigkísértem. Vele szoros barátságba kerültem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Többek között az õ történetük is olvasható a Love Commando címû könyvemben.

SEGÍTENI AKAR

Mi hajt egy fiatal lányt arra, hogy nem mindennapi helyeken megforduljon, olyanokon, ahol gyakoriak a betegségek, és akár a gyilkosságok is?
– Kezdetektõl fogva az õszinte érdeklõdés hajtott, a világ és a benne élõk iránt érzett kíváncsiság, késõbb újságíróként az ismeretterjesztés, a segíteni akarás. Azt, hogy a médiának – már ha jó célokra használják – mekkora társadalomformáló szerepe van, akkor értettem meg igazán, amikor a tanzániai albínóknál jártam, akiket kimondottan a fehér bõrük miatt üldöznek a rituális gyilkosok. A fekete lakosság nagy része ugyanis még a mai napig hisz az albínó testrészek varázserejében. Az áldozatoknak például hatalmas biztonságérzetet jelent, hogy tudnak róluk a világban. A média hangot ad a rémisztõ helyzetüknek, felhívja a figyelmet a kegyetlen és véres történetekre, ezzel ösztönözve a helyi és nemzetközi segélyszervezetek létrejöttét, amik közbenjárásával egyfajta megoldást is találhatnak. Azt gondolom, hogy egy kéthetes nyaralás nem igazán nyújt komolyabb betekintést az országok mélyrétegeibe, abba, hogy mi zajlik a mellékutakon, a háttérben.

Tengeri tehenekkel Mexikóban

Nehéz meglátni a kultúra minden szegmensét. A harmadik világbeli emberek sorsának feldolgozása arról szól, hogy te magad megértsd, majd az érdeklõdõ olvasóidnak megmutasd a valóságot, hogy megtapasztald, mások hogyan élnek a Föld egy bizonyos szegmensén, és ezáltal rendezd át, bolygasd fel a saját értékrendszered. Hiszen a mindennapokban könnyû szem elõl veszíteni valós céljainkat, tehetségünket, lehetõségeinket, Európában élõkként a szerencsés helyzetünket. Az utazás nemcsak rugalmasságra, de alázatra is tanított, arra, hogy elfogadjam az enyémtõl különbözõ, sokszor azzal homlokegyenest ellentétes gondolkodást. Minél több kultúrában fordultam meg, minél több embert ismertem meg, annál inkább rájöttem, hogy mindenki másként látja a körülötte forgó világot. Meg kell tanulnunk a másik ember fejével gondolkodni, elfogadni az õ igazát a magunké mellett, hisz az általunk helyesnek vélt világlátás nem jelenti automatikusan azt, hogy mások felfogása helytelen.

ÖT ORSZÁGON ÁTÍVELT

Bogi szabadúszó újságírói munkájánál fogva egyre többet van Magyarországon, illetve itthon, Nyíregyházán, aminek – ahogy õ mondja – nagyon örül is, hisz rengeteg szál köti ide, ráadásul itt él a családja és a barátai egy része is. A mostani indiai útját is rövidebb lélegzetûre tervezte, csupán 2 hónaposra, mert októberre, a könyvének megjelenésekor újra Magyarországon lesz. Ennek a nyíregyházi bemutatójára pedig vár mindenkit nagyon sok szeretettel...

(Szerzõ: Bruszel Dóra)

(Felső kép: Váránaszi, a Gangesz partján elterülõ õsi szent város a hinduk zarándokhelye)