Szenvedélyesen szeretem Nyíregyházát – így fogalmaz Béres József, aki hetvenedik éve él itt. Azért „csak” azóta, mert középiskolásként került a nagyvárosba, egyébként novemberben a 84-et tölti…   S amellett, hogy a mai napig jó egészségnek örvendő Jóska bácsi (sokan így ismerik) büszke Nyíregyházára, a rá jellemző szerénységgel jegyzi meg, valamit tán õ is hozzátett az egészhez. Például társadalmi munkában tervezett egy lakónegyedet…

Vajon mit szólna hozzá egy mai fiatal, ha mindennap kilométereket kellene gyalogolni a falujából a legközelebbi vasútállomásra, hogy bejusson a városba, a középiskolába? Mert õ ezt tette, Timárból kutyagolva Ra­ka­mazig, majd a Kossuth gimnáziumi órák után ugyanezt visszafelé.

­

 Katona Béla tanítványa

 Én ezen nem gondolkodtam, örömmel tettem

– mondja mosolyogva.­

Nem akárki, az a Katona Béla bácsi volt az osztályfőnököm, akinek ma szobra áll a Bessenyei téren, örülök, hogy képviselőként én szorgalmazhattam a felállítását. A későbbi irodalomtörténésznek mi voltunk az első osztálya, Nyíregyháza szeretetére nevelt bennünket. Heten még élünk a csapatból, rendszeresen találkozunk, de aki Pesten él, gyakran felhív és jelzi, hogy tudja, mi épült éppen nálunk…

Munka a közösségért

Aztán valóban nyíregyházi lett, miközben sorra szerezte a képesítéseket. Földmérő volt az alapszakmája, a mélyépítési oklevélnek is jó hasznát vette, idősödve is beült egy ötéves mérnök továbbképzésre, s 68 éves korában még vizsgát tett közbeszerzésből. Azt mondja, azért működteti most is a korábbi vállalkozásai „maradékaként” fénymásoló cégét, hogy szellemileg friss maradjon…

­Mindig szerettem tanulni, képben lenni, akár az Agrobernél, akár a Szavicsavnál, majd a Nyírbernél dolgoztam, közműbe­ruházási és szakági főmérnökként mentem nyugdíjba. Rengeteg dolgot terveztem a különböző területeken a mezőgazdasági épületektől a csatornákig, de jó szívvel adtam is, alapítványokat létesítettem. Tiszabüdön születtem, édesapám kántortanító volt, keresztapám görög­katolikus pap, vallásos szellemben nevelkedtem, ma is járok templomba. Az Ifjúság- (vagy másképpen: KISZ) lakótelepet, a Honfoglalás utca környékét az öcsémmel teljesen társadalmi munkában terveztük…  De nem ez volt az egyetlen.

Városfejlesztéssel foglalkozott

Jóska bácsi hozzáteszi, mindezt úgy, hogy soha nem volt sem KISZ-, sem párttag, a rendszerváltás előtti utolsó években is úgy lett tanácstag, hogy kérték rá. De már ott is a szakmával, a városfejlesztéssel foglalkozott, mint majd később több ciklusban, amikor függetlenként sok éven át volt a közgyűlés tagja.

A nyolcvanas években is megszavazták a javaslataimat, aztán többször dolgoztam olyan bizottságban is elnökként, alelnökként, amely a városfejlesztéssel foglalkozott. Nagyon a szívemhez nőtt ez a város, és igazán szép is lett. Még emlékszem, amikor 35–40 ezren laktuk, ma pedig a hetedik legnagyobb az országban, megelőzve régi nagyokat.

A jégpálya most vált valóra

S hogy mit szeret annyira a városban? Mindent. A szerkezetét, amely térből-térbe visz, melyeket gondosan ápolnak, hangulatot adva a városnak; a tisztaságát, Sóstót, az Állatparkot, amiket mind-mind büszkén mutogat, akár külföldről érkezett vendégeinek is. Ők pedig rendre megjegyzik: mennyit fejlődött!

Mindezt én is örömmel élem meg, külön is a jégpályát, ami most készült el, pedig mi még annak idején úgynevezett kommunista műszakban dolgoztunk érte, s akkor nem lett belőle semmi…  Örülök a készülő uszodának és még sok mindennek. Annak külön is, hogy bár kitűnően tanultak, Zoltán és Csaba fiam is itthon maradt, Nyíregyházán, itt váltak sikeressé

– mondja kissé elérzékenyülve Béres József, aki találkozott is annak idején híres névrokonával. Sőt, kiderült, hogy harmad-unokatestvérek. Ha nem így lenne, az övé akkor is márkanévnek számít Nyíregyházán…