200 évvel ezelőtt, 1819. augusztus 24-én született városunkban Kohlmann Gusztáv, aki vezetéknevét az 1840-es évek elején Szénfyre magyarosította. Az evangélikus tanító édesapja zongorázni és hegedülni is megtanította a kiváló zenei talentumokkal rendelkező fiát. Középiskolai tanulmányait Nagykálló­ban végezte, míg jogot Eperjesen hallgatott. 1845-tõl jelentek meg első zeneelméleti írásai a Pesti Divatlapban, és dalokat is komponált. Elsők között zenésítette meg Petőfi Sándor verseit, akinek barátságával is büszkélkedhetett.

Fényes fővárosi sikerek után, 1847-ben tért haza Nyíregyházára, megházasodott és sorra születtek gyermekei. 1848-ban nemzetőrként szolgált és a város vezetésében is részt vett. 1850-tõl a város kapitánya, majd 1852-tõl segédpolgármestere volt. 1854-ben tért vissza az ügyvédi pályára, és újra a zenének szentelte életét. 1856-ban nyílt levélben fordult gróf Dessewffy Emilhez, a Magyar Tudós Társaság elnökéhez. Ebben fogalmazta meg kutatásainak alapkérdését: „Mi hát az igazi magyar nemzeti zene s zenészet?” Egy elméleti és gyakorlati „magyar zenekönyv” létrehozásához kért segítséget. A kortársai közül többen felismerték e tervezett mű jelentőségét, azonban a Dessewffy által kijelölt bírálók nem álltak mellé. Ennek ellenére Dessewffy erkölcsileg és anyagilag is támogatta őt, így juthatott el ismét Erdélybe, ahol népdalokat gyűjtött. Gyűjtésének eredménye azonban nem került nyilvánosság elé.

1860-ban Miskolcon vállalt zenetanítást, miközben hangversenyeket szervezett és tovább írta elméleti munkáit, vívta sajtóbeli csatározásait. Hatévi ott tartózkodás után hazatért és 1867-ben városi tanácsnokká választották. 1875. november 22-én hunyt el a miskolci kórházban. Az ottani evangélikus temetőbe temették és később utcát neveztek el róla. A Magyar életrajzi lexikonban így foglalták össze munkásságát: „Fél évszázaddal Bartók és Kodály előtt szembefordult azzal az irányzattal, mely szerint a magyar népzene azonos a verbunkossal és a népies műdallal, de állításait az elmaradott körülmények következtében nem tudta igazolni”.

(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)