– Béla, mindenekelõtt nyugtass meg minket egészségi állapotoddal kapcsolatban!

– A téli fedettpályás Európa-bajnokságon, ahol Peti fiam versenyzett, rosszul lettem. Felment a vérnyomásom, de az orvosok elláttak, itthon is átestem a szükséges vizsgálatokon. „Stresszmentes” életvitelt javasoltak – egy edzõnek... Orvosaim gyógyszeresen beállították a vérnyomásom, és most jól vagyok.

– Örülök, hogy továbbra is a nyíregyházi atlétika rendelkezésére állsz… Mi most a feladatod?

– Fõállásban a Nyíregyházi Sportcentrumnál vagyok sportszervezõ. Hozzám tartozik a szabadidõs versenyek, rendezvények elõkészítése és lebonyolítása az óvodásoktól a szépkorúakig. A városi diáksport irányítása is az én dolgom. Ezen kívül a sportcentrumnál edzõ is vagyok. A távol-, hármas- és magasugrók edzéseit irányítom. Többek között: Bakosi Péterét és Leveleki Bencéét is, akiket nemzetközi szintû versenyekre készítünk fel. A munkámban feleségem, Szenczi Erika segít, mert az ifjúságiaktól a felnõttekig sok versenyzõnk van. Õ maga is válogatott távolugró volt. Mindenben számíthatok rá! Akár az edzések irányításában, ha távol vagyok, vagy az utazások szervezésében, versenyre kísérésben. 60 éves leszek. Van még 4-5 évem, attól függõen, hogyan változik a törvény.

– Hány évesen kezdtél komolyan az atlétikával foglalkozni?

– Ma már elképzelhetetlen, de 17 és fél évesen kezdtem el versenyszerûen atletizálni. A középiskolai versenyeken folyamatosan az országos bajnokságig eljutva, edzés nélkül lettem harmadik. Ekkor figyeltek fel rám a szövetség szakemberei és hívtak meg a központi edzõtáborba. Ezt követõen itthon is kaptam edzéslehetõséget Sigér Zoltán segítségével. A következõ évben magyar bajnok, öt év múlva, 1980-ban Európa-bajnok lettem hármasugrásban. Emellett távol- és magasugrásban, sõt, 100 méteren is nagyon jó eredményeket sikerült elérnünk.

– Az edzõd végigkísérte pályafutásodat?

– Nem, õk 1985-ben Tatabányára költöztek. Klubtársammal, a távolugró Európa-bajnok Pálóczi Gyulával azt terveztük, hogy követjük az edzõnket. A Magyar Atlétikai Szövetség állásfoglalása szerint csak egyikõnk mehetett, s mivel Gyula volt a fiatalabb, így természetes, hogy a tatabányai klub õt választotta. Sporttársammal, Kiss Tamással – aki már akkor edzõsködött is – úgy beszéltük meg, a továbbiakban együtt dolgozunk. 1985 õszétõl vele együtt értem el a további eredményeimet. Sigér Zoltán távozása után is nagyon korrekt volt velem. Egy évig még ingáztam Nyíregyháza és Tatabánya között. Balázs fiunk megszületése után ezt már nem vállaltam. A mai napig is jó a kapcsolatunk, és segít a magasugró Péter fiam problémáinak megoldásában is.

– Mi volt az elsõ nagyobb sikered?

– Az 1980-ban Sindelfingenben rendezett Európa-bajnokságon elért sikerem. Elõzõ évben ötödik voltam. Eltitkolták elõlem, hogy ranglistavezetõként megyek ki, nehogy teher legyen számomra. Így az esélytelenek nyugalmával országos csúcsot ugorva nyertem meg az Eb-t.

– Mik a legszebb emlékeid?

– Nagyon sok volt. 1988-ban, a budapesti Európa-bajnokságot külön is nagyra értékelem, mert elõtte egy hosszú sérülés miatt mintegy másfél évet ki kellett hagynom. Akkor már mindenki leírt: Bakosi elhízott, öreg, nulla stb. Edzõmmel, Kiss Tamással úgy döntöttünk, hogy a hazai rendezésû fedettpályás Európa-bajnokságra jól felkészülünk és eredményes leszek. Ez sikerült és 17,25 méterrel második lettem, ami 29 év elteltével is az országos csúcs.

– Az elért eredmények után kapsz valamilyen állami támogatást vagy járulékot?

– Nem. A Los Angelesben rendezett olimpián voltam éremesélyes. Az ottani olimpiai bajnokot elõtte is és utána is legyõztem. Politikai döntés volt a távolmaradásunk, mellyel komoly erkölcsi és anyagi veszteség ért. Másfél hónapig az atlétikai pálya felé sem mentem. Ezt a mai napig nem tudom megemészteni, úgy, hogy még csak bocsánatot sem kért senki, a többiektõl sem tudomásom szerint. A moszkvain hetedik lettem, ami végül is kezdésnek nem volt rossz. 1980-ban nagyon fiatal voltam, akkor nyertem az elsõ Európa-bajnokságot. 100 ezer ember elõtt, ekkora versenyen ugrani, nem kis feladat volt. Viktor Szanyejevet tartották a nagy esélyesnek, aki már elõtte három olimpián nyert, az egész stadion neki üvöltött, ettõl kicsit megijedtem. Azután jött, illetve elmaradt Los Angeles. Ha jól emlékszem, 16,80 centiméter kellett a bronzéremhez. Ha nem esek orra futás közben vagy valami nagy marhaságot nem csinálok, 17 méterrel simán érmes lehettem volna. Persze tudom, a sportban nincsen ha, meg „lett volna”. De a lehetõséget is elvették tõlem.

– Befolyásolta ez a további pályafutásodat?

– Szerintem igen. A következõ olimpia Koreában megint csak háborús övezet volt és nem lehettünk biztosak abban, hogy oda is ki tudunk-e menni. Végül is az edzõm, Sigér Zoli csak meggyõzött, hogy jó lenne tovább dolgozni. De elõtte egy rosszul lerakott távolugró deszka megütötte a sarkamat, sérülten nem akartam kiutazni, így 10 nappal az utazás elõtt lemondtam a részvételt.

– Nyolc éven keresztül nyerted a Magyar Bajnokságokat egy év kihagyással. Versenyzõként, családod mennyiben segítette a sportolásodat?

– Édesapám nem igazán akarta, hogy sportoljak, mert a tanulás rovására mehet, de végül is Sigér Zoltán edzõm meggyõzte arról, hogy ezzel nem lesz probléma. Késõbb õ lett a legnagyobb szurkolóm. A feleségem, Erika sok áldozatot hozott, hogy eredményesen sportolhassak. Balázs fiunk születése után õ adta fel karrierjét. Végül is 649 centiméteres ugrása mai viszonylatban is igen jó eredmény.

– Abban az idõben minden élsportoló, úgynevezett sportállásban volt. Te gondoltál a versenyzõi pályafutást követõ életedre?

– Kemecsén születtem, ibrányi kötõdésem van, Nyírtelken jártam iskolába. Az 1980-as olimpia elõtt intézték el, hogy beköltözhessünk Nyíregyházára. És valóban, a MÁV-nál dolgoztam TMK lakatosként. Elõször 8 órában, majd ahogyan az eredmények jöttek, úgy kaptam munkaidõ-kedvezményt is. Mikor már úgynevezett profi voltam, nem kellett bejárni dolgozni. Akkoriban a szocialista államokban nem volt hivatalos profizmus. Heti 8–10, néha 13 edzésem volt, átlagban 3-4 órás, ezt nem lehetett munka mellett csinálni. Megdolgoztam az eredményeimért. A mai gyerekek, amikor elmondom nekik ezt, nem akarják elhinni. A sportállás azért volt, hogy az ember így a világ legjobbjai közé be tudjon kerülni. A megbízhatósági világranglistán harmadik voltam. Sorra nyertem a nagy nemzetközi versenyeket (a mai Golden Liga), de mégsem kereshettem jól, mert a rendezõk tudták, hogy kelet-európai­ak vagyunk, és így lényegesen kevesebbet adtak. A tanulmányokra visszatérve, ezt is edzõmnek, Zolinak köszönhetem, hogy elvégeztem a Tanárképzõ Fõiskolát testnevelés–földrajz szakon, késõbb a Testnevelési Fõiskolán a középfokú edzõit is megszereztem.

– Mikor hagytad abba a versenyszerû sportolást?

– 1989-ben a világbajnokságra hiába készültünk ugyanúgy, mint az elõzõ évi Eb-re, mégsem sikerült. Fél év pihenés után 33 évesen újra hozzákezdtem, de nem éreztem azt, amit addig. Nem akartam egy sikeres pályafutást harmad-, negyedosztályúként befejezni. Az 1990-es bajnokságon már nem indultam el, a megszerzett dicsõségemet, nevemet nem akartam lejáratni egy számomra gyenge eredménnyel.

– A mai sportolói nemzedéknek milyen tanácsod volna?

– Ez nehéz dolog, más a világ, mások a körülmények. Az élsport nagyon kemény fizikai és lelki munkát igényel és még akkor sem biztos, ha mindent elvégeztél, hogy az eredményben jelentkezni fog. Vannak olyan tanítványaim, akik nem akarnak élsportolók lenni, csak jól érzik magukat a csoportban, bizonyos fegyelmet és kitartást tanulnak, és azt, hogy mindenért meg kell dolgozni. A mai felgyorsult világban, ha valaki nincs fizikailag topon, akkor nem tudja sokáig bírni a munkát és a velejáró idegi terhelést. Ma már, ha öt edzést alkalmazok, sokan azt is soknak tartják... Azt tanácsolom mindenkinek, sportoljon az egészségéért, aztán úgyis kiderül, van-e tehetsége, szorgalma, kitartása a további munkához.

– Ki az a volt sporttársad, akirõl szeretnél megtudni valamit?

– Majer József (Jokka) középtávfutó. Nagyon jó sportoló volt õ is, nem is tudom, mi van vele.
– Köszönöm a beszélgetést Béla, és jó egészséget, valamint eredményt kívánok neked-nektek feleségeddel, fiaddal egyetemben.