Az Augusztus Oklahomában egy tipikus családtörténet olyan emberekkel, akiknek a maguk szemszögéből igazuk van. Április másodikán mutatják be a Móricz Zsigmond Színház Nagyszínpadán Tracy S. Letts kortárs amerikai szerző Augusztus Oklahomában című színdarabját Szikszai Rémusz rendezésében.

Sikerdarabnak ígérkezik, a világ számos színpadát bejárta. Szikszai Rémusszal az alapanyagról és az előadás várható hatásairól beszélgettünk.

– Az, hogy Pulitzer-díjas dráma, a rendező számára előny, mert tuti sikernek tűnik, vagy ellenkezőleg: nagy kihívás, mert nem szabadna rosszul megcsinálni?

– Mindig meg lehet rosszul is, a felvetés mind a két irányba igaz. Nem ismert, vagy nem igazán ismert drámából is lehet nagyon jó előadást létrehozni és fordítva: nagyon jó drámát is el lehet rontani. Maga a tény, hogy Pulitzer-díjas, csak visszaigazolja, hogy valószínűleg nincs rossz ízlésünk, mert másnak is tetszett. Ez egy érdekes darab, egy picit olyan, mintha összemixelnénk a Nem félünk a farkastólt a Három nővérrel és A vágy villamosával. Ez egy ilyen fura koktél, legalábbis a történet szintjén. És nagyon szépen illeszkedik abba az amerikai drámairodalomba, amelyekben családi drámákat, vagy családtörténeteket dolgoznak fel. Ami az elmúlt 150 évnyi drámairodalomból összerakódik, nagyon erős hagyomány, nagyon jól művelik az Egyesült Államokban. A színész-rendező Tracy S. Letts írta, akit a Showtime’s Homeland több évados filmsorozatból is ismerhetünk, általában gonosz CIA főnököket, fura alakokat formál meg. Nagyon értelmes, érzékeny ember, remek írói vénája van, több darabja sikert aratott már Amerikában. Nyilván a színészetből is táplálkozik, remekül tud párbeszédet írni, ebben igen tehetséges.

– Az Augusztus Oklahomában családtörténet. Tulajdonképpen rólunk, mindannyiunkról szól?

– Nagyon szépen szól arról, ami engem érdekel így ötven felett: sok hozzám hasonló korú ember életében láttam, hogy szétesnek családok. Olyanok is, akikről nem gondoltam volna, vagy nem láttam rajtuk, például a baráti körömben. Időnként nagyon szerencsésnek érzem magam egy-egy történet hallatán, hogy velem nem esett meg. Néha az az érzésem, hogy mákom van, mert el nem tudom képzelni, hogy nem követtem el ugyanezeket a hibákat, de talán szerencsésebb vagyok. Fura világ az életünk, amelyben a család minden létünk alapja, a legkisebb sejt. Kérdés, mi az összetartó ereje. Éppen ma adtam egy olyan instrukciót, amelyben az atombombát hoztam fel példaként, aminek a lényege az, hogy addig sűrítjük az anyagot, a kvantumok, a nagyon pici elemi részecskék addig sűrűsödnek, míg egyszer csak eldurran. Ehhez tudnám hasonlítani a családi feszültségeket, amelyekben addig préselik egymást az apró lélekszemcsék, amíg elrobban minden, s előbb káosz lesz belőle, aztán egy új világegyetem. Négy olyan veszekedés van benne, ami bárhol megtörténhet. Nem tudom elképzelni azt a hölgyet, akinek az édesanyja még nem mondta, hogy miért nem festi magát, mert rosszul néz ki, vagy miért nincs egy rendes pasija. Nem tudom elképzelni azt az anyát sem, akinek ne lett volna gondja a 16 éves lányával, és még sorolhatnám. Sok embernek van gondolata vagy tapasztalata a válásról – összességében tehát nagyon sok olyan szeletet kap a néző ebből az élet-tortából, amiből magára ismerhet, vagy általa látott és ismert helyzetekre. Ha jól összerakjuk az előadást, amelynek a dráma mellett igazán jó, fanyar humora, tragikomikus vetülete van, amit én nagyon szeretek, akkor bizonyára kedvelni fogja a közönség.

– Jó eséllyel hazaviszem és elgondolkodom a látottakon, s talán átgondolom a saját tetteimet és életemet is?

– Nagyon remélem, hogy igen, megnézed és befogadod a többi nézővel – vagy többségükkel – együtt, hiszen a színháznak az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel: vajon mi magunk, azaz az emberek, jól csináljuk-e dolgainkat, vajon min múlik, hogy hasonló helyzetek megtörténnek-e vagy sem a saját életünkben.

– Miért nézzük meg ezt az előadást?

– A színháznak az a varázsa, hogy aznap este történik, ott és úgy, ahogy megmutatjuk, sőt, minden este valamelyest másképp. A másik érvem, hogy ez egy tipikus családtörténet, amiben csupa olyan ember él, akinek a maga szemszögéből igaza van, mind szerethetőek, és legalább annyi esélyük lett volna arra, hogy ez egy jó sztori legyen, s boldog család legyenek, mint amennyire nem így történik. És mivel nincs egyértelmű válasz arra, hogy ki rontotta el, ezért egy kicsit olyan, mint egy krimi, amelyben mindig jön egy újabb csavar, egy újabb sértés, egy régebbi visszacsatolás, miközben haladunk előre a történetben. Az élet nem fehér és fekete, az igazság valahol középen van. Ott, ahol mi vagyunk, valamennyien. Néha az élet a sarokba szorít, és akkor olyan döntést hozol, amit nem akartál volna meghozni. Ez a történet arra jó, hogy magunkra ismerjünk, vagy találjunk a szereplőkben, eseményekben hasonlóságot, rokonságot – s ha csak egy grammnyit is jobbak leszünk otthon, bármilyen tekintetben, akkor már megérte.

(Szerző: Kováts Dénes)