Jól érzem itt magam!

– Milyen kint az élet a hétköznapokon? Az emberek, a lakás, a közlekedés, az étkezés?

– Nagyon más és közben ugyanolyan. Minden idegen környezetben nehéz a kezdet, aztán megszokjuk és otthonunkká válik. Bevallom őszintén, eleinte nehéz volt hozzászoknom a nagy zajhoz az utcán és a metrón. Mi egy tiszta és csendes környezetben élünk, az Astoria nevű városrészben, ahol biztonságban érzem magam. 20 percre van Manhattantől, az iskolától egy órára. Ahogy látom, nagyon sok a rendőr a belvárosban, nagyon kedvesek és nagyon szívesen segítenek útba igazítani a turistákat. Soknak tűnhet egyórányi utazás, de itt megszokja az ember a nagy távolságokat. Nyíregyházán 20 perc alatt a Jósavárosból fel lehet sétálni a Hősök teréig, amíg itt 15 perc csak a háztól a metrómegállóig. Valószínűleg otthon csak gyalog vagy biciklivel járnék mindenhova. Észrevettem, hogy kétszer olyan gyorsan megyek, mint régen. Persze nem jó, ha az ember mindig rohan, így aztán sokszor sétálok, csak a séta kedvéért, olyankor kifejezetten lassúra veszem a tempót – így ír Krisztina egyik levelében, de az is szóba kerül, hogy a zenészélethez hozzátartozik a sok utazás. Londoni tartózkodása során bekerült egy csapatba, amivel körbeutazta a fél világot. Stevvel, leendő férjével is utazásai során találkozott. Ő ott, New York közelében nőtt fel. – Étkezési szokásom nagyon sokat változott az utóbbi években. Minden típusú konyha és minőség megtalálható itt, ahogy minden nagyvárosban. Új kedvencem a sushi és a vegán ételek. Nagyon szeretünk otthon főzni, a magyar ételek pedig mindig is az otthont fogják jelenteni számomra. Szép lassan próbálom Stevet bevezetni a magyar konyha rejtelmeibe. Máris imádja a gulyáslevest!

– A kollégák, a muzsikusok, na és a közönség? Szenvedélyesek?

– Sokfélék, ahogy szerintem otthon is. A Mannes-ben a diákok 43 százaléka külföldi, ez egy nemzetközi csapat, a világ különböző országaiból. Minden diákot biztatnék arra, hogy ha lehetősége van rá, utazzon! Segít perspektívát adni, alkalmazkodásra nevel, hogy másokat úgy fogadjunk el, amilyenek. A közönség pedig mindig nagyon hálás. Szerencsére az iskolával számos alkalmam nyílt a Lincoln Center különböző színpadain fellépni.

– Egyáltalán hogyan jut az ember innen, keletről egy ilyen óriási lehetőséghez?

– Két ösztöndíjat nyertem el az elmúlt évben, az iskola tanulmányi ösztöndíját és egy magyar-amerikai szervezet ösztöndíját. Ez fedezte az első szemesztert. A második félév, amely lassan a végéhez közelít, még nincs kifizetve. További ösztöndíjak után kutatok, gondolkodom egy adománygyűjtő koncertsorozat megszervezésén is. Számtalan ötletem van a megvalósításra, úgyhogy nem aggódom!

– Volt-e szerepe ebben a Tehetségekért Alapítványnak?

– Természetesen. Az alapítvány táboraiban az ország legjobb tanáraitól tanulhattam. Közvetve szerepe volt az alapítványnak és Mária (Pálkövi Mária) néninek abban, hogy nagyokat mertem álmodni. Állandóan szerepléseket szervezett, így a fellépés a véremmé vált. Természetesen lényeges szerepet játszott a Vikár Sándor Zeneiskola kiváló Piccoli Archi Zenekara, a Kodály Zoltán Általános Iskola és a világhírű Cantemus kórus is. A két csapattal nagyon sok lehetőségem nyílt külföldre utazni gyerekként. Nyíregyháza és környékéről nagyon sok kiváló zenész származik, ami nem véletlen.

– Megérte a mostani életed, a sikereid a sok munkát és lemondást?

– Nagyon is megérte! Voltak nehéz időszakok persze. Csak annyit, hogy takarítónőként megbuktam, de egy évi pincérkedés alatt megtanultam elég jól angolul. Minden tapasztalat hasznos, a hibák, a nehézségek elengedhetetlen részei a sikernek, azokból tanulunk és fejlődünk. Semmit nem változtatnék a múlton! A Mannes-ben nagyon sok érdekes dolgot tanulhat az ember, amiről addig nem is hallottam. Például az Alexander technika, ami elengedhetetlen egy muzsikus egészségének megőrzéséhez. Az ausztrál színész hangja mindig elment előadás közben. Rájött, hogy a test helytelen használata, a stressz által okozott felesleges izomfeszültség okozta problémáját. Habár a technika kifejezetten előadóművészeknek lett kifejlesztve, bárkinek segíthet javítani egészségét.
Felvettem olyan tárgyakat, mint a Mace, a Mannes Amerikai Zeneszerzők Együttese, ami egy kamarazenekar, kifejezetten kortárs zenére specializálódott, a New Music, ahol kortárs kamarazenét játszottam, valamint improvizációt is tanulok.

– Mindig voltak ilyen nagyívű ambícióid?

– Általános iskolában operaénekesnő szerettem volna lenni. Aztán a Zeneakadémiára akartam felvételt nyerni hegedűsként, végül a brácsa sikerült. Nagyon örülök, hogy brácsás lettem. 18 évesen hegedűsként felvételiztem a Debreceni Főiskolára, első év végén eltanácsoltak, ami akkor nagyon fájt, de hiszem, hogy a kudarc része a sikernek. Éretlen voltam még az önálló munkához. A brácsának sokkal közelebb áll a tónusa hozzám, valamint a személyiségemhez is. Bár szeretek szóló szerepet kapni időről időre, általában jobban élvezem, ha másoknak biztos támaszt nyújthatok, része lenni az egésznek, kitölteni harmóniával a dallamot, ahogy ezt a brácsa is teszi egy quartettben vagy zenekarban.
A magyar zenészeket itt nagyon tisztelik. Mindig nagyon örülnek, ha meghallják, hogy magyar vagyok.

– Nem vágyod a szólista szerepet?

– Nem. Nagyon szeretek zenekarban játszani, részese lenni, belülről figyelni és hallgatni a zenét, mikor melyik kollégának van szólója, egymásra mosolyogni, mikor egy dallamot együtt játszunk egy másik hangszercsoporttal. Egy szólista állandóan úton van.
Nagyon fontos tisztában lennünk az életünk igazi céljával, amit sokszor időbe telik megtalálni. Az én célom, hogy az emberekkel jót tegyek és örömet szerezzek nekik. Édesanyám, dr. Fügedi Agáta orvosként tette ezt, elismert gyógyító és természetgyógyász volt. Én úgy érzem, ezt a játékommal és legfőképpen a zenével tudom megteremteni. Olyan hivatást választottam, amiben ügyes vagyok és szenvedéllyel szeretem. Szerintem ez az ambíció kulcsa.

– Van még miért hazajönni, egyáltalán onnan, az Óperencián túlról lehet-e visszajönni?

– Sosem tudhatjuk, hogy mit hoz az élet. Most úgy érzem, hogy az adott helyzetben azzal tudom leginkább segíteni a magyar nemzetet, ha külföldön képviselem kultúránkat és országunkat. Én úgy gondolom, hogy az otthon ott van, ahol én vagyok.
Régi barátaimmal próbálom ápolni a kapcsolatokat. Az egyik barátnőm pont most volt itt meglátogatni engem. Sok embert elhagyunk az úton és sokan csatlakoznak hozzánk. Ez így van jól. Egy barátság akkor jó, ha egymást segítjük a fejlődésben és egyfelé haladunk. De tudom, hogy szükségem van barátokra itt is. Ehhez idő és befektetett energia kell. Ma este egy előadásra megyek a magyar-amerikai tudományos társaság rendezésében, ahol lehet, hogy új barátokra teszek szert!

Matyasovszki Edit