Így van ezzel a 84 éves Tarsoly Gyuláné, Juliska néni is, aki – ahogy õ mondja – a piacon öregedett meg: az elárusítótér legidõsebb kofájaként már közel 40 éve hordja a paszulyt a „Búzára”. (Megjelent a Napló 03.24-ei számában)

– Aranyos Csillagom. Én meghalok a piacért. Van egy kis 300 öles kertem, egyedül gondozom, mindig szépen megmunkálom. Ami ott megterem, azt hozom el ide – kezdi a beszélgetést a fejkendõs, piros pozsgás Juliska néni, akit piaci berkekben is csak így hívnak, na meg persze, Mamának, Mamikának és Paszulyos néninek – nevet fel.
Juliska néni még a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején vágott bele elõször a kofáskodásba, azóta pedig minden pénteken és szombaton a Búza téri piaccsarnokban árulja portékáit.
– Az urammal régen Wartburg kocsink volt, annak a csomagtartóját mindig jól megraktuk és úgy mentünk a piacra. Úgy tessék elképzelni, soha, semmibõl egy szálat sem vittünk haza, akkor a világon mindent eladtunk. Régen céklát, meg krumplit is árultunk, de már 21 éve özvegy vagyok és azóta én is lejjebb adtam egy kicsit. Most ezt a két táskát szoktam hozni. Folyamatosan ültetek valamit a kertembe. Ahogy eldugdosom a hagymát, és elkezd kijönni, teszem is közé a salátamagot. Amikor az is kikél, kibokrolom, így szépen befejesedik. A zellert nagyon szeretem, már azt is beültettem egy kis ládába. A legnagyobb keletje nálam a fokhagymának, meg a babnak van. Szép tiszta. Tetszik látni? Így megkészítem. Szemenként kiválogatom, úgy is hívnak, hogy paszulyos néni – magyarázza.

„EGY NAGY CSALÁD VAGYUNK”

– Hogy még meddig fogok ide jönni? Addig, amíg a jó Isten egészséget ad. Ott már baj lesz, ha én az árulásról lemondok. Szokták mondani a gyerekek, hogy anyu, ne tessék már menni, ne fáradjon, de mindig azt felelem, nekem ez kikapcsolódás. Akikkel itt árulunk, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Én annyi szeretetet kapok itten, amennyit tán soha sehol máshol.

Juliska néni mindennapjai menetrendszerûen zajlanak. Hétköznap a kertben dolgozik, hétvégén pedig a piacra viszi, amit megtermelt.
– Mindig nagyon várom a hétvégét, mert akkor jöhetek a piacra árulni. Korán kelek. Négykor. Elõtte nap megkészítek mindent. Kimérem, kicsomagolom a babot, meg a hagymát. Tessék nézni, még ilyen zöld petrezselyemlevelem is van. Letakartuk csutkával, meg nejlonnal, így megmaradt. Mindent berakok este a táskába, így reggel csak megfogom, osztán jövök. A délivel szoktam hazamenni. Mindegy, hogy mi dolog van, ha én innet hazamegyek, megebédelek, lefekszem, és olyan jó két óra hosszát alszok.

„ELGYÖN ÚGYIS AZ AZ IDÕ”

– Tetszik tudni, ha valaki meghal, annak a helyire szoktak tenni vagy egy szál virágot, vagy egy szál gyertyát – folytatja a beszélgetést Juliska néni. Azt mondtam itt a vezetõségnek – akik nagyon szeretnek engem, olyan aranyosak hozzám, úgy tesznek mindig, minden rendben mamikám, minden rendben? –, hogy ide hallgassanak. Én ne adj Isten – mert elgyön úgyis az az idõ –, ha meghalok, tegyenek le egy ládát nekem itt a piacon, és az az óhajom, hogy égjen rajta majd egy szál gyertya, így emlékezzenek rám.
Juliska néni szerencsére még jó erõben van, azt mondja, sok az ismerõse, így az áruja nagy részét is mindig el tudja adni. Hogy lehet-e vele alkudozni?
– A vevõé a pénz, az enyém az áru. Soha nem szoktam gorombán visszaszólni, ha engedményt kérnek tõlem. Inkább azt felelem, nem baj, tessék venni máshol, piacon vagyunk. De azért lehet velem alkudozni. Pláne ezeknek az aranyosaknak, akik visszajárnak hozzám...

(Szerzõ: Bruszel Dóra)