Maskurázástól a szűzgulyahajtásig (régi farsangi szokások)

A farsangi evés-ivásnak, lármás-táncos felvonulásnak valamikor kettõs célja volt. Egyrészt a tél haldoklását ünnepelték, másrészt gonoszûzõ eljárásokkal a bõ termést, termékenységet kívánták biztosítani. A falusi ember erre az idõszakra felfüggesztette a közösség által elfogadott „törvényeket”, hiszen maskura mögé bújva lehetõvé vált, hogy az egyén ki tudjon lépni hétköznapi énjébõl, hogy „más bõrébe bújva” le tudja vezetni az indulatait. A farsangot a rendbontások miatt az egyház az ördög ünnepének tartotta és tiltotta, de gyakran a világi hatóságok se nézték jó szemmel a túlzott kicsapongásokat.

BETYÁRNAK ÉS KÉMÉNYSEPRÕNEK ÖLTÖZTEK

A farsangi szokások fõ ideje a böjt elõtti napokra, farsangvasárnapra, farsanghétfõre és húshagyókeddre korlátozódtak. Ezért a neve háromfarsang. A legjellegzetesebb mozzanata a jelmezes-álarcos alakoskodás volt, a mulatságok helyszínéül pedig a fonók, a tollfosztók és a lakodalmak szolgáltak, ahol étellel, itallal kínálták a maskurásokat, például fánkkal, amelynek mágikus erõt tulajdonítottak. Különösen kedvelt volt, hogy ilyenkor a legények öregasszonynak, öregembernek, koldusnak, betyárnak, házalónak, kéményseprõnek vagy cigánycsaládnak öltöztek be. Arcukat belisztezték, bekormozták, harisnyát húztak rá és igyekeztek mindenhol minél nagyobb riadalmat kelteni. Napjainkban sok szó esik a Mohács környéki busójárásról, ugyanakkor kevesen tudják, hogy megyénkben, fõleg a Szamos mentén hasonló, színes, érdekes szokások éltek. A Túr mentén gyakori volt az állatjelmez is. Innen ismerünk medve-, kecske-, gólya- és a csikós (lovas) farsangolót.
A medvemaskurának két fajtája volt, az egyik a szalmával körültekert szalmásmedve, amikor a legényt szalmából sodort kötéllel tekerték be a bokájától a nyakáig, a másik pedig a gubába burkolózó gubás medve, amelynek külseje és mozgása hasonlított a valódi medvére.
Szintén ismert farsangi alakoskodás volt a kecskefarsangos, amikor nagy felfordulás, nevetés közepette a kecskések tréfás fejést adtak elõ, vagy a kecske adásvételét.
Másik szokás a gólyafarsangos. A gólyának a farsangi maszkok közti elõfordulása egyébként nem véletlen, hiszen a tavasz elõhírnöke és a termékenységhez való kapcsolódása, a „gólya hozza a gyereket” is közismert.
Szatmárban a legnépszerûbb a csikós vagy lovas farsangoló játék volt, amelynek szereplõi a huszár, a kéreztetõ, a két csikóslegény és a kovácsmester. A legfontosabb kelléke a csikó volt, amelyet egy beöltözött legény testesített meg. A játékos belebújt egy közepén kivágott rossz teknõbe és a derekához kötötte.

SZALMABÁBUT ÉGETTEK

A farsang végéhez, fõként húshagyókedd és hamvazószerda napjához több olyan szokás is kapcsolódott, amelynek szerepe a télkihordás, áltemetés, farsangtemetés volt. A svábok lakta területeken például a lányok, legények közösen hurcolták végig a falu utcáin a szalmabábut, majd a falu végén elégették, ami a tél kivitelét jelentette, húshagyókeddkor a fiatalabb legények, gyerekek kongóval, csengõvel, kolomppal nagy zajt csapva végigmentek az utcákon és a pártába maradt lányok kapuja elõtt kiabáltak: „Húshagyó, itt maradt az eladó!”, a szatmári Panyolán pedig ezen a napon az öregebb legények gulyásnak öltöztek, úgy mentek szûzgulyát hajtani. „Akinek van szûz leánya, hajtsa ki a szûzgulyára!”, mondták.
A farsang utolsó napján, húshagyókedden bõségesen ebédeltek és vacsoráztak az emberek, mivel éjfélkor hat hétre beállt a böjt. Töltött káposztát, sült húst és kalácsot ettek dúlásig. Arra törekedtek, hogy minden étel elfogyjon, ezért mondták, hogy „inkább has fakadjon, mintsem egy kicsi étel megmaradjon”. Éjfél után pedig megtörtént a fogöblítés, amikor a zsírt lemosták a fogukról, természetesen borral.

Dr. Bodnár Zsuzsanna (néprajzkutató)