Mintha még most is nagymamám hófehér haját fésülném, és közben hallgatnám, hogy milyen volt, amikor a II. világháború alatt gyerekként látta „megmozdulni” a földet és hallotta „megszólalni” az eget, hogy az éj sötét csendjét sokszor világító rakéták törték meg, és 6 évesen a tarkójánál lövés is érte.

Idén öt éve már, hogy nem mesél nekem, de ha most újra fésülhetném a haját, most õ hallgatna és én beszélnék... „Mama, Záhonyban voltam egy segélyszervezettel. Láttam a menekülők szemében a fájdalmat. Féltek, de elárulom neked: én is. Nagyon. Tudod, egymás után érkeztek, százak, ezrek. Anyák, gyerekek. Az időérzékünket hamar elvesztettük, de öt vonatot fogadtunk Csapról, valamint Munkácsról. Ezekkel legalább 4000 történet, 4000 sors is érkezett... Még korán reggel lehetett, amikor egy 86 éves idős úr útbaigazítást kért tőlem, beszédbe elegyedtünk és bemutatta a családját. 10-en menekültek el Kijevből, 4 napig tartott az útjuk. Hátrahagytak mindent. Aztán egy zokogó anya is érkezett az 5 éves kislányával. Azt hiszem, sokkot kaphatott, mert csak azt ismételgette, hogy most már minden rendben lesz. De ott voltak a nigériai orvostanhallgatók és a harkivi nyugdíjasok is. Este 7 óra lehetett, amikor mindannyian – a börtönlelkész, a tördelő, az egyetemista, a családanya – ott álltunk a peron mellett és bámultunk a végtelenbe, mígnem újra ki nem billentett minket a következő vonat zakatoló hangja. Munkácsról érkezett, kijevi árvákat hozott, 2-3 éveseket. Adelina. Így hívták, akinek szorítottam a kezét. Tudod, azóta is sokszor eszembe jut. Vajon merre vezethetett útja, visszatér még valaha Kijevbe? Mama, két hete tart a háború. Pénteken Tiszabecsre megyünk. Talán újra találkozok egy Adelinával, de már nem félek, mert tudom, hogy a menekültek nincsenek egyedül: ott lesz egy másik lelkész, egy másik tördelő, egy másik egyetemista, és fogni fogják a kezüket. A háború elől menekülőkét. Mert mi most csak ennyit tehetünk...”