Göttinger Pál rendezővel beszélgettünk - A Tengeren című színdarabról
Conor McPherson Tengeren című színdarabjának bemutatója múlt héten volt a Krúdy Kamarában. Göttinger Pál rendezővel beszélgettünk.
– Köztudott rólad, hogy nemcsak az ír zenét, de színdarabjaikat is kedveled. Mi vonz téged hozzájuk?
– Azért szeretem az ír és az angol színdarabokat, mert nagyon hosszú és megszakítás nélküli színpadi hagyományból jönnek. Míg a világ más tájain, így Magyarországon keletkező új színdarabok döntő többsége az irodalom irányából érkezik, és azt kell színpadivá fordítani, addig ezek a szövegek mindig a színpadi hagyományból keletkeznek. Ebből következően nagyon jók a szerepek, jól játszhatóak a helyzetek, nagyon kiegyensúlyozott fordulatok jellemzik, vagyis olyan benyomást keltenek még újonnan is, mintha már nagyon ki lennének próbálva, tehát súlyos témával foglalkozó, egyúttal nagyon befogadó előadást lehet belőlük elképzelni. Populárist, de a szó lehető legjobb értelmében.
– Láttad, s óriási hatást tett rád a londoni ősbemutató. Miért?
– Ösztöndíjasként két hónapot töltöttem szakmai gyakorlaton Londonban, a Young Vic színházban dolgoztam rendezőasszisztensként. Ott láttam a Tengeren ősbemutatóját, felszabadító érzés kerített hatalmába. Könnyű kezű, nagyon virtuóz előadás volt, teljesen erőlködés- és forszírozásmentes, mégis a legsúlyosabb témákat feszegette. Állandó mániám a legnagyobb témákat a legegyszerűbb szavakkal megragadni, mert a színház tulajdonképpen a költészettel tart kapcsolatot. Az emberi létezés és élet legsúlyosabb témáit taglalni a színházban, közben elkerülni a pátoszt – borzasztóan nehéz halálcsapda. Ez a színdarab viszont nagyon tudja a helyes utat. Végig önironikus, játékos és szellemes marad, nincs benne semmi patetikus.
– Most másképp látod a művet, mint 25 évesen, amikor a Bárka Színházban rendezted meg?
– Nem. De már sokkal jobban tudok fogalmazni, a színészeket sokkal pontosabban tudom instruálni. Most tényleg azt érzem, soha ilyen felkészülten nem mentem neki egy mű színpadra állításának, minden mondattal el tudok számolni. A nyíregyházi előadás természetesen más lesz, más hangsúlyokkal, hiszen a benne játszó színészek habitusa határoz meg egy előadást és nem a rendező szelleme – én legalábbis így gondolom. A próbafolyamat maga a színtiszta élvezet.
– Mit vársz az előadás és a nyíregyházi közönség találkozásától?
– Remélem, nem hangzik túl magasztosan, de azt a felszabadultságot várom, amit én kaptam az ősbemutatón Londonban. Tovább szeretném adni, amiben részesültem. Katarzist mondanék, ha nem csépelték volna már el ezt a szót. Amikor az ember a színházban elkezd tartozásról, kilátástalanságról és hasonló témákról beszélni, előadást készíteni, az elképzelt néző fejében valami súlyos és nehéz néznivaló fogalmazódhat meg. Olyan jó lenne megüzenni a világnak, hogy ez egyáltalán nincs így! Ami a szereplőkkel történik, attól egyszerűen felrepülsz. Azt várom, hogy a néző jobb emberként jöjjön ki a színházból az előadást követően, mint amilyenként beült – erre bazírozok egy kicsit.
(Szerző: Kováts Dénes)
