Elhunyt Szoboszlai Tibor

Elhunyt Szoboszlai Tibor
Szoboszlai Tibor

Életének 58. évében elhunyt Szoboszlai Tibor újságíró, a Magyar Rádió és a Nyíregyházi Televízió korábbi munkatársa.

Szoboszlai Tibor 1964-ben született Nyíregyházán, s 1985-ben a debreceni Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Építőipari Intézetének Magasépítő Szakán diplomázott, magasépítő üzemmérnökként. Ám nem a műszaki pályát választotta, hanem a médiát, melyhez 1989-ben szerzett végzettséget: az Újságíró Iskola belpolitikai szakán újságíró képesítést kapott. A Magyar Rádió Nyíregyházi Körzeti Stúdiójában kezdte karrierjét, ahol felkészültségével, különleges orgánumával hamar elismertséget szerzett, s ahonnan rendszeresen készített anyagokat a fővárosi műsorokba is. Ezzel párhuzamosan dolgozott a Városi Televízióban, valamint ott volt a Szabolcs-Szatmár-Bereg első kereskedelmi csatornája, a PB Rádió indulásánál is. Miután a Magyar Rádió helyi stúdiója megszűnt, a Nyíregyházi Televízió lett az állandó munkahelye, ahol szerkesztőként, riporterként, műsorvezetőként is ismerhették a városlakók, hiszen különböző produkciókban dolgozott. Készített gazdasági műsort, szerkesztett és vezetett hírműsort, rendszeresen tudósításokkal, riportokkal jelentkezett. Mindemellett gyakran feltűnt moderátorként városi rendezvények színpadain, különböző műfajokban és eseményeken. A helyi újságírószakma egyik legismertebb, meghatározó alakja volt. Szoboszlai Tibor áprilisban töltötte be 57. életévét, vasárnap érte a halál.

A Nyíregyházi Televízió a Vetítő című műsorával emlékezik: régi kollégánk két riport-összeállítását idézzük fel hétfőn és szerdán fél nyolcas kezdettel, szombat esti ismétléssel.

Kollégánk Z. Pintye Zsolt blogbejegyzésben búcsúzik tőle, ezzel tisztelgünk emléke előtt.

"Na, mi van gyík!?!"

Még a Stadion utcán laktam, amikor egyik délután így köszöntél rám a kiskocsma előtt. Kezedben egy sörrel, azzal a hamiskás mosollyal dobtad nekem a kérdést, hogy mekkora balek vagyok, én még csak most jövök haza, miközben te már beleszaladtál a délután örömeibe.

Ugyanezzel az arccal álltál az apartman ajtajában, amikor bekopogtál, hogy keljünk felfelé, a görögök már kiszegelték az égre a napot, a kocsi előállt, elviszel bennünket a szokásos szigettúrára. Tiszteletbeli korfui polgár voltál, mindent olcsóbban kaptál, mindenki ismert, még azt is tudták, mit fogsz rendelni. Csak a tested jár haza Magyarországra, te lélekben igazából görög voltál, a nyár, a tenger, a vodka-narancs, meg a konyak-kóla örök szerelmese. Egész évben két dolog tudott lázba hozni, az egy hetes síelés, meg a kéthetes korfui holiday.

Úriember voltál Tibi. Egy lezser, őszinte, az életet könnyedén kezelő dzsentri. Élni tudtál, élni mint Marci Hevesen, te voltál az, aki nem foglalkozott pénzzel, holnappal, te magad voltál az „egyszer élünk!” élő, megelevenedett szobra. Ha kortársak lettetek volna, rólad írt volna regényt Jókai, Mikszáth, Kosztolányi. Te voltál a mi nábobunk, a Noszty fiúnk, Cseregdi Bandink.

Okos voltál, szellemes, rafinált, de soha nem ártottál senkinek, szánt szándékkal biztosan nem. Utáltad a kötöttségeket, a parolát, a fene nagy hajbókolást, de szeretted, ha valaki úrként, gazdagként, politikusként is képes volt ember maradni.

Szép reményű gyerekként kezdted, te voltál a makulátlan fiú a teniszpályán, jól tanultál, akár házakat is tervezhettél volna, a debreceni diplomád szerint arra is képes lettél volna. De te a médiát választottad. Ott is a legjobb iskolákat végezted el, maradhattál volna Pesten, lett volna helyed a rádióban, az induló kereskedelmi tévékben. Kellemes orgánumod, éles eszed, barátságos személyiséged simán megengedte volna. De te hazajöttél. Hazajöttél, hogy a Magyar Rádió nyíregyházi munkatársa legyél, meg tévézz, meg műsort vezess, meg itthon legyél az egyik legismertebb médiaszemélyiség.

Bár a szakmát nagyon szeretted, de ezt is úgy kezelted akár az életet, nagyvonalúan. Neked az élet, egy mosoly, egy pillanat mindig fontosabb volt, mint a becsvágy, a siker, a nagy hisztérika, meg az örök reflektorfény.

Inkább választottad a Tófürdőt, az ismerősöket, haverokat, és már most azon gondolkodom, hogyan lehetne egy napozóteraszt Rólad elnevezni.

Néhány hete beszéltünk. Elmondtad az újabb „kórházi kalandodat”. Elmondtad, hogy autót cseréltél és talán most már lenne kedved dolgozni is. Biztattalak. Egyedüli gyerek az egyedüli gyereket. Fiatalabb a tiszteletreméltó kollégát. „Csináld Tibi!”

Aztán ma reggel Laurenczy Enikő ennyit írt; „Szobi meghalt”… El sem hittem, amit látok, amit olvasok. El sem hittem. Nem akartam elhinni, hogy ennyi volt.

Szobi! Dombrádon vagyok! Voltál itt, a házat is ismered. Süt a Nap, a madarak megveszekedetten dalolnak. Még most kezd tombolni a nyár. És hiába kereslek majd a Tófürdőn, hiába mennék utánad Korfura, te már nem leszel ott. Nem lesz ott a hangod, a mosolyod. Hiába várnak Moraitikán, Kavoson…

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltban sem és gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse…
 
 
Forrás: https://cardinalis.blog.hu/2021/06/20/_na_mi_van_gyik?fbclid=IwAR0J2eYvrPZCIutxiF1-ftathvdT96cFl-lclqzKz711QvoFbMLGjJDUVXg