Kijut a jóból Kuthy Patríciának, a Móricz Zsigmond Színház művészének, hiszen folyamatosan próbál és játszik, remek szerepek találják meg. Mindemellett tanít és jótékonykodik is.

– A Várj, míg sötét lesz című krimiben újra színpadra lépsz néhány előadás erejéig. Te a színpadon jeleníted meg Susie-t, míg Audrey Hepburn a filmvásznon, őt ezért az alakításáért Oscar- és Golden Globe-díjra is jelöltek. Teher vagy áldás ilyen előd után ez a szerep?

– Igazából nem tudom. Dolgozik bennem a gondolat, de nem úgy, hogy bepánikolok miatta, inkább jóleső érzést ad. Nem utolsósorban azért, mert nagyon szeretem Hepburnt, amúgy pedig nem ez az első szerep, amit mindketten játszottunk. Egyáltalán nem okoz görcsöt, inkább örömet, hogy azt a karaktert formálom meg, amit õ is – és persze rajtunk kívül még sokan.

– A felkészülés időszakában tanulmányozod elődödet? Megfigyeled mozdulatait, gesztusait?

– Nem, mert véletlenül sem akarom, hogy bárhogyan befolyásoljon. Arra vagyok kíváncsi, én mit kezdek a szereppel, mit hozok ki belőle. Ha megnézném a filmet a próbafolyamat előtt, attól tartok, hogy nem tudnám kivonni magam a hatása alól.

– A Várj, míg sötét lesz már sok, telt házas előadáson van túl. Szereti a közönség?

– Előzetesen nem sejtettük, hogyan fogadják majd, mert krimit ritkán játszunk a színházban, így nem igazán volt tapasztalatunk, mennyire lesznek rá vevők, s melyik korosztály. Most már tudjuk, látjuk – hála Istennek –, hogy nagyon szereti mindenki. Fiatalok is látták már, rettegtek, ahol rettegni kell. A felnőttek ugyanúgy. Eddig nagyon pozitív a kicsengése.

– Nagy kihívás és munka hitelesen eljátszani a vak nőt? Miként lehet begyakorolni?

– Hazudnék, ha azt mondanám: nem nehéz. Az volt a legnagyobb kihívás, miképp lehet úgy megcsinálni, hogy illúziókeltő legyen, azaz a néző elfogadja a színpadi vakságomat, hiszen nyilván tudják: amúgy én, Kuthy Patrícia látok. Igazából a „hogyan?” kérdésköre volt a próbafolyamat legizgalmasabb része, szerencsére szépen lassan elkezdett összeállni, kialakulni a színpadi mozgásom folyamata. Nagyon sokszor viccelődtünk azon, hogy hiába van nyitva a szemem, mégsem látom, mi is történik körülöttem. Annyira koncentrálok, hogy nincs semmiféle fókusz.

– A színpadi játék nehézsége az is, hogy lépcsőkön kell le-felmenni, idenyúlni, odanyúlni, bútordarabokat kerülgetni.

– Valóban. Nyilván egy olyan terepen, amit ismer az ember, s nagyjából tudja, hol vannak a bútorok, a villanykapcsolók, még akkor is elronthatja, akkor sem tökéletes a tájékozódása. Én, mint Patrícia, játékból többször próbáltam már a lakásunkban becsukott szemmel közlekedni, a próbafolyamat alatt pedig még többször. De aki nem lát és úgy él, az egy idő után nyilván sokkal gyakorlottabban tud mozogni az adott térben. Azt is nehéz volt megoldani a színpadon, hogy bár Susie-ként vak vagyok, abban a környezetben, ami közvetlen közegem, nagyon komfortosan kell mozognom, mert már mindent tudok, hogy mi hol van a lakásomban.

– Megszámoltad például, hogy hány lépésre van a lépcső vagy a konyha?

– Kerestem támpontokat, ezekből próbáltuk összerakni, hogy hiteles legyen a mozgásom.

– Most átkerül nagyszínpadra az előadás. Más lesz a tér?

– Azt gondolom, hogy nem, bár a műszakot kellene erről megkérdezni. De szerintem a díszlet mérete adott, így nem fog változni. A nézők lesznek másik térben, azaz távolabb tőlünk.

– Az Augusztus Oklahomában olvasópróbáját a napokban tartottátok meg. Mit tudhatunk meg róla?

– Nagyon jó amerikai színdarab, remek sztori, egy család története. Egészen mélyre menő sorsok, figurák vannak benne: problémák, feszültségek, tragédiák, lélektan... A három közül a legidősebb lányt játszom. Eltűnik az apuka, innen indul a történet, ezért gyűlnek újra össze a lányok a szülői házban. Izgalmas előadás lesz!

– Miben játszol még?

– A rovarok élete még menni fog...

– Túl vagy a szerződtetési tárgyaláson. A jövő évadod milyennek tűnik?

– Nagyon jónak! De a program még nem publikus.

– Előbemutatód lesz?

– Nem. Várhatóan ősszel indulnak majd az új darabok próbái, amelyekben szerepet kaptam.

– Ma érdekes és zsúfolt napod van: tíztől egyig próba, most egy félórás interjú, majd utazol Záhonyba, este hatkor pedig folytatódik a próba. Záhonyba miért mégy?

– Ákossal segítünk a menekültek ellátásában. Megkerestük a helyi segítőket a múlt héten, tudunk-e valamiben közreműködni, hasznukra lenni. Már jártunk ott, bevásároltunk, vittünk nagyon sok mindent. Felmértük, hol lehet szükség dolgos kezekre. Az adományok pakolásától, szortírozásától kezdve az állomásra érkezők eligazításáig bőven van tennivaló. Tornatermet is pakoltunk: a matracokat, ágyneműt rendeztük. Elkél a segítség, s mi örömmel megyünk, amikor időnk engedi. Vasárnap majd több idő jut erre, hiszen nem lesz sem próba, sem előadás.

(Szerző: Kováts Dénes)