A Legénybúcsú után életében először halt meg a színpadon

Horváth Viktor vidám szerepekben is lubickolhat, de drámában is megmutathatta képességeit

Meglepő, de már nagyon várt találkozást hozott ez az évad Horváth Viktornak. A Móricz Zsigmond Színház művésze mostanában a Kurázsi mama és gyermekei mellett az Idétlen időkig (képünkön) és a Legénybúcsú előadásokban lép színpadra.

– Az énekes-táncos, vidám szerepek mellett és után egy igazán komoly, drámai is megtalált téged: Stüsszi a Kurázsi mamában. Meglepett, amikor megtudtad, ki, illetve mi vár rád?

– Meglepett, de már vártam, eléggé ki voltam éhezve egy drámai szerepre! Nagyon jó találkozás ez számomra, úgy Stüsszivel és a műfajjal, mint a rendezővel, Keresztes Attilával. A hangi adottságaim miatt engem legtöbbször a zenés műfajban foglalkoztatnak, ezért is örültem, hogy egy Brecht-drámában is megmutathatom magam. Úgy érzem, sikerült helyt állni, bizonyíthattam – elsősorban magamnak, de a vezetőségnek és a kollégáimnak is –, hogy ilyet is tudok, a színészi palettámon ott van ez a szín. Nagyon jólesett, amikor a premier után sokan elismeréssel mondták: ezt az arcomat még nem látták. Ennél nem is kellett több...

– Darabbeli halálodig viszonylag sokat vagy színpadon, s valóban emlékezetes az alakításod, erőteljes a jelenléted. Sokat kellett dolgoznod a szerepen?

– Igen. Ez tényleg olyan szerep, ahol nem lehet kamuzni, nem lehet hazudni egy másodpercet sem, muszáj megélni minden egyes pillanatot. A rendező is azt mondta, hogy itt, ha sírás van, akkor sírni kell, ha nagyon fáj valami, akkor az tényleg fájjon, nem lehet csupán eljátszani. Meg kell élni ezeket az érzéseket, kínokat, mert csak úgy lehetek hiteles. Stüsszi szellemileg sérült fiú, akit a jóság vezérel és a segítő szándék, a tenni akarás, miközben üzletelő anyjával és testvéreivel csak mennek a semmibe, körülöttük háború, s nem tudják, mit hoz a holnap. Egy ideig még így is minden rendben van, majd jönnek a bonyodalmak: Stüsszit elkapják, megkínozzák, megölik. Ezt a tragédiát csak úgy lehet hitelesen ábrázolni, ha elmélyülök benne, s minden alkalommal kellően ráhangolódok az előadásra. Ha reggel felkelek, és este a Kurázsit játsszuk, már a felkészülés jegyében telik a napom.

– Az első felvonásban meghalsz. Előfordult már veled a színpadon?

– Nem, eddig még soha. Érdekes volt.

– Úgy gondolom, egy ilyen szerepből kiszállni is nehéz az előadást követően…

– Nyilvánvalóan másabb, mint a Legénybúcsú vagy az Idétlen időkig esetében, itt nehezebb visszajönni a szerepből a „civil életbe”, mert sok mindent odatesz az ember önmagából, s minden alkalommal otthagy ebből egy kis darabot a színpadon. Jólesik tehát feljönni a büfébe, kikapcsolódni, átállni és úgy hazamenni.

– A Legénybúcsú című vígjátékban a londiner szerepében látunk, ez szintén jól áll neked. Jókedv és vastaps – ezek után nyilván könnyebb lezárni az estét.

– Valóban. Az Oszkárhoz tudnám hasonlítani (ott az orosz sofőr vagyok), mindkettő rettentően szórakoztató, szeretem játszani, nagyon hálás szerepek. Ez az évadom nagyon jól alakul, több műfajban megmutathatom magam. A színész számára az a legjobb, ha vígjátéktól a zenés darabon át a drámáig mindenben részt vehet.

– Az Idétlen időkig kuriózum és remek előadás. Több figurát játszol benne: pufi fickóként, pszichiáter-farmakológusként és DJ-ként is színpadra lépsz. Nehéz ugyanazon darabban át- és visszalépni más-más szerepbe?

– Mindig nagyon izgalmas, ha egy darabon belül több személyt kell megformálni, főleg akkor, ha ilyen erőteljesen elhatárolt szerepek vannak. Nagyon éles váltással és rövid időn belül kell az egyik szereplőről a másikra áthangolódni. Szeretem csinálni annak ellenére, hogy közben gondolkozni sem nagyon van időm, mert örülök, hogy időben át tudok öltözni, ugyanis a pufi fickó jelmezét, azt az óriási testet nem egyszerű gyorsan le- és felvenni. Ez egy kibélelt ruha, komoly súlya van. Egy előadás alatt három hosszú ujjú pólót is elhasználok, mert szakad rólam a víz a jelmez alatt, olyan mintha szaunáznék. Komoly kardiofitnesszel ér fel, mert én ebben a hatalmas, meleg öltözékben ugyanazt táncolom, mint a többiek, csak ők kicsit könnyebb ruhában. A vége felé olykor az ájulás környékez, annyira melegem van benne, az izzadság a szemembe folyik – miközben ugyanúgy kell mosolyogni és táncolni tovább.

– S talán még arra is ügyelni, hogy a mikroport le ne essen...

– Egyrészt ezért hordom mindig a homlokomon, hiszen ha oldalt, az arcomon lenne, valószínűleg hamar leesne. A nyakamon így is gyakran elengedi, így plusz nehezítő feladat, hogy odarohangálok a hangosítópulthoz, újra és újra visszaragaszttatni. Állítólag a tenoroknál jobb is, ha a homlokukon van a mikroport, szebben tudja felvenni, főleg a magas hangokat. Megdolgoztat ez a szerep, de nagyon szeretem.

– Ez az előadás formabontó, s teljesen újdonság a nyíregyházi nézőknek. Olyan színházi élményt kapnak, amilyet musicaltől eddig még sosem – hacsak nem a Broad­wayen... A visszajelzések nagyon jók, tetszik a közönségnek. Hatalmas öröm számunkra, mert azt mutatja, megérte a komoly munkabefektetést, beérett a gyümölcse.

(Szerző: Kováts Dénes)