„Jó reggelt kívánok! A hideg páratakaró alatt mínusz 4, mínusz 5 fok a hõmérséklet, helyenként tükörjegesek az utak. Az autósok fokozott figyelemmel vezessenek...” – hangzik el a beköszönés a rádióban, december óta, szinte már minden reggel. A kemény tél miatt ugyanis csúsznak az utak, és sok a baleset, ilyenkor pedig a tûzoltóknak is akad tennivalójuk bõven. A ma reggel azonban szerencsére nyugodtan indul. Bár az autók készenlétben állnak a Nyíregyházi Hivatásos Tûzoltó-parancsnokság szertárában, egyelõre nem hangzik el riasztás. Itt ülök le beszélgetni Virág Csabával az elmúlt 17 évrõl és a még tûzoltóként rá váró legalább húszról, ugyanis ahogy õ mondja, ez neki nem egy munka, hanem nagybetûs hivatás. 2000. szeptember elsején szerelt fel, azóta pedig a B csoportban teljesít szolgálatot. A szakmai feladatokban kiemelkedõ és magas színvonalon nyújtott teljesítményét már többször elismerték, így történt ez a napokban is, amikor dr. Góra Zoltán tû. vezérõrnagy, országos katasztrófavédelmi fõigazgatótól átvette az év tiszthelyettese kitüntetést.

Virág Csaba a frissen kapott kitüntetéssel

„SOSINCS HALÁLFÉLELMEM”

– A legelsõ bevetésemre már nem emlékszem, de vannak esetek, amelyek nagyon megmaradtak a fejemben – kezdi a beszélgetést.
– Nem felejtem el, amikor 2005-ben a Nyíregyházi Állatparkba vonultunk ki, ahol az orrszarvú- és zsiráfház gyulladt ki. Mindkét épület tetõszerkezete leégett, de sikerült megfékeznünk a tüzet, így nem terjedt tovább. Az újfehértói baleset is megmaradt bennem, ahol egy teljes család életét vesztette, vagy éppen a Kert utcai gázrobbanás. A hivatásunk során éppen ez okozza a legnagyobb kihívást, hogy sosem tudjuk, mi vár ránk – folytatja.

„CSABI, TE IDE BE AKARSZ MENNI?”

– Ha valaki felszerel a tûzoltósághoz, az tudja, hogy mindent meg kell tennie. Ez benne van az esküszövegünkben is, hogy életünk kockáztatása árán is. Addig, míg nem volt gyerekem, nem is ismertem a határaimat. Mikor megszületett a lányom, volt bennem egy nagyon kicsi gát, de az is keveset fogott rajtam vissza. Az egyik bajtársammal, akivel ráadásul nagyon jó barátok is vagyunk, nyolc évvel ezelõtt Nyírtelek-Alsósóskútra vonultunk ki egy tûzesethez. Égett a pajta és a fõépület is, nekünk pedig közte kellett volna átmenni. Én el is akartam indulni, de nem tudtam, mert éreztem, hogy húz vissza. A társam szólt rám, hogy Csabi, te ide be akarsz menni? Aztán megnyugtattam, hogy addig, amíg én bemegyek, jöhet õ is. Így mûködünk együtt egy csapatként...

– Hogy tudod lezárni ezeket a napokat? – fordulok felé kérdésemmel. – Nem kattogok rajtuk, mert nem szabad – feleli. – Érdekel persze, hogy egy balesetnél, amin a fiúkkal nagyon sokat dolgoztunk, mi lett a sérültekkel, de ha leadom a szolgálatot, nem szeretem hazavinni a szakmát. Ha valaki ezt megteszi és két napig ezen gondolkodik, attól be lehet fordulni.

„GYEREKET KERESTÜNK A TŰZBEN”

– Vannak furcsa eseteink is persze. Egyszer Sóstóhegyre, egy lakástûzhöz riasztottak ki minket. Mire odaértünk, mondták, hogy egy kisgyerek bent maradt. Mindannyian berohantunk az égõ házba és kerestük a kicsit, de nem találtunk senkit. Fél óra elteltével aztán hazahozta a 16 éves rokona...

DOLGOZATOT IS ÍRNAK

– Mindig reggel 6.30-ra jövünk dolgozni. Ezt követõen felkészülünk a szolgálatváltásra, ami 6.40-tõl 7 óráig tart. Ilyenkor a leadószolgálat ügyel, és többek között átadja az autót, a tömlõt, a sugárcsövet, a palackot és a csavarhúzót. Megreggelizünk, majd nyolc órától kezdõdik el a napunk. Vannak tantermi foglalkozásaink, írunk például dolgozatot is. Tanulunk arról, hogyan kell oltani a magas-középmagas épületek tüzeit, vagy éppen mi a teendõ egy vegyi balesetnél. Azonban, ha befut egy riasztás, akkor minden félbeszakad és vonulunk.
A beszélgetés során tudom meg, hogy a tûzoltóknak is komoly órarendjük van. Ha éppen nincs riasztásuk, akkor hétfõtõl péntekig tornaórán és alaki foglalkozáson vesznek részt, emellett szerkarbantartás és a laktanya-takarítás is a feladatuk, vasárnap pedig pihennek – magyarázza.

„LECSÚSZNI ÉJSZAKA KELLEMETLEN”

– Az éjszakáink úgy zajlanak, hogy 21.30-tól 05.30-ig takarodóidõnk van. Ilyenkor mindenki a saját körletében, hálójában pihen. Ez akkor változik, ha bejön a riasztás. Felvillan egy piros lámpa, elhangzik a riasztás, elmondják, hogy melyik autó és mihez vonul ki. Onnantól kezdve 2 percünk van az indulásig. Ha zuhanyzunk, ha alszunk, ha étkezünk, akkor is két perc. Mindent hagynunk kell. A legénységi hálók a legfelsõ szinten vannak, így onnan csúszdával jövünk le a szertárba az autókhoz.

„HA MEGNYEREM A LOTTÓT...”

Csaba már 27 éve focizik, ami azt mondja, rengeteg erõt ad neki a munkájához, hiszen nagyon fontos a fizikai erõnlét, de ha teheti, a társaival sorra indul versenyeken is. Lettek már elsõk lépcsõfutó-bajnokságon, nyertek már meg tûzoltósporton belül kismotorfecskendõ-szerelési versenyt, és folyamatosan indulnak országos, illetve megyei labdarúgótornákon is.
– Imádom a munkámat. Ha megnyerem a lottót, akkor is itt akarok dolgozni. Rengeteg pluszt és erõt ad, ha kimegyek egy balesethez és segítek egy autóból kivágni valakit, hogy így tovább éljen és odajön hozzám a mentõs, meg a szolgálatparancsnokom és megveregeti a vállam, hogy na, ez szép munka volt – teszi hozzá.

Csaba azt mondja, az év tiszthelyettese elismerésre nagyon büszke, de nem ez a legfontosabb számára. Egyetlen terve van: társaival még nagyon sokáig együtt dolgozni és elérni, hogy a jövõben sokkal több legyen a megmentett ember, mint akin nem tudnak segíteni.

(Szerző: Bruszel Dóra)