– Ez az eddig épített legnagyobb kamera, ami készült a műhelyemben. Egy 20x24 inches fényképezőgép, ami kb. egy 50x60-as képméretnek felel meg. Nyilván minél nagyobb egy kamera, annál nagyobb felbontásra képes. Ez az a határ, amit egy ember egyedül tud kezelni. Az én gépeimmel nem készítenek alkalmazott fotókat, inkább kiállításra szánt képeket.

– A camera obscura nem a te felfedezésed.

– Semmi sem az én felfedezésem, ez a sötét kamera ősi jelenség. Egy apró lyukon egy helyiségbe vagy egy dobozba beszűrődő fény a lyukkal szemben lévő falon egy fordított állású tükörképet alkot. Később, a reneszánsz idején rájöttek arra, hogy egy gyűjtőlencsével is lehet a lyukat helyettesíteni. Innentől ez már egy fényképezőgép lenne, ha felfedezték volna a fényérzékeny anyagot, de az csak a 19. sz. első harmadában került elő. Eleinte film nem volt még, csak fémlemez, majd üveglemez, és valamikor a 20. sz. fordulóján jelent meg a mai filmnek nevezett nyersanyag. Tehát egy digitális fényképezőgép a camera obscura, a lényeg, hogy mire történik a leképezés. Sokan úgy gondolják, hogy ez a gép lázadás a mai modern, digitális világ ellen. Én nem feltétlenül gondolom így. Egyszerűen csak van, aki ilyen eszközzel szeret képet készíteni, így kerül gondolati kapcsolatba az anyaggal! Választás kérdése az is, hogy valaki milyen hangszeren játszik, vagy min hallgatja a muzsikát.

– Hányadik ez a mostani camera?

– Ez a 117. Március eleje óta csak ezzel foglalkozom. Hosszú, fáradságos munka volt. Én műszaki pályán indultam, géptervező mérnöknek tanultam. Szinte mindent magam tudok elkészíteni a camera körül. Komoly a fával való foglalatosság, de én esztergálom a csavarokat, csiszolom a matt üveget, varrom a bőr fogantyút és hajtogatom a harmonikát. Úgy lehet ezzel a géppel dolgozni, mint a régi fényképész a fekete vászon alatt. Nincs ott semmi titok, az élesség és a kép beállítása miatt bújnak a kendő alá.

– Hol vannak már gépeid, és egyáltalán, honnan hallanak rólad szerte a világban?

– Dolgoznak a kamerámmal Svédországtól Új-Zélandig, Szingapúrban, Tajvanon, de még az USA-ban is. Franciaországba több is került, és egy-kettő van itthon is. Ebben a mai blogos világban minden területnek van egy fóruma, így a nagyformátumú fényképezés hívei is kommunikálnak egymással – online keretben. Egyszer csak felmerült a nevem a neten, s azóta keresnek, terjed a hírem. Sajnos kicsi a kapacitásom, komoly várólistával dolgozom, egyéves átfutással vállalok kamerát.

– Fotózol még, egykoron oszlopos tagja voltál a Nyíregyházi Fotóklubnak. Hogyan találtatok egymásra, hiszen borsodi vagy?

– Igen, kerestem a lehetőséget az új városban, s rátaláltam a Kenyeres Imre által vezetett Művelődési Központban, a Boros Gyuri-féle Nyíregyházi Fotóklubra. Ott együtt volt egy csomag. A labor, a közös munka, a kiállítások... de lezárult egy szép időszak, hiszen vége a 14 éves tanításnak az egykori Nyíregyházi Főiskola rajz tanszékén is. Így lett a camera megélhetés. Az én papám lelkes amatőr fotós volt, az ő hagyatékát többször is bemutattam. Meghatározza az életemet a privát fénykép. Eszeveszett módon kötődöm a műkedvelő fotográfiához, ezért erős az érdeklődésem a Fortepan iránt. Erőt és szellemi potenciált látok a magyar vizuális hagyatékban, ami a fotó terén létrejött az elmúlt 100 évben.

– Tehát a fotó örök. Nagy sorozatod volt egykoron a természetben megbújó műszaki építmények látványa. Újabb kiállítás?

– A természet, mint helyszín továbbra is fontos. Most a Tisza körül forognak egy ideje a gondolataim. Ahogyan a folyó változik, kavarog, megnyugszik, majd a szél fodrozza. Jó érzés, hogy ránézünk és érzünk valamit. Hogy lesz-e belőle kiállítás? Nem rajtam múlik. Időnként jó lezárni dolgokat, különben soha nincs vége!

Matyasovszki Edit