Sportikonok: Pázmándi József teniszezõ

Azzal a volt NB I-es és I. osztályú játékossal, aki késõbb az NYVTC teniszklub elnöke, majd szakmai igazgatója lett – s a mai napig nem hagyta abba a versenyzést, sõt eredményesebb a nemzetközi versenyeken és a szenior ranglistákon, mint fiatalabb éveiben. Káplán István beszélgetett vele, akinek pályafutása párhuzamosan futott riportalanyáéval, hisz együtt is játszottak...

– Mit csinálsz mostanság?
– Immáron 7 éve vagyok nyugdíjas, azóta elsõsorban a tenisznek élek, jelenleg csak a versenyzésnek. 2011 óta nem sok egyéb kapcsolatom van a sporttal, ami azért is tûnhet furcsának, hiszen 1994-tõl két évig az NYVSSC tenisz szakosztályának vezetõje, majd 1996-tól tizenegy évig a Nyíregyháza Város Tenisz Clubjának lettem az elnöke, illetve szakmai vezetõje. 1998-tól pedig 13 éven át a Magyar Tenisz Szövetség elnökségi tagja voltam.
– Ez a vezetõi tevékenység nem hiányzik neked?
– 2007 után bizony hiányzott egy-két évig, bár úgy gondolom, még most sem vagyok olyan öreg, hogy ne tudjak tenni a nyíregyházi tenisz újbóli fellendítése érdekében. De sajnos akkor el kellett válnom akkori vezetõtársaimtól, mert nézeteltéréseink merültek fel az utánpótlás-nevelés területén. Vezetésem idején (1994–2007) többször is a legrangosabb országos felnõtt bajnokságot, országos korosztályos és szenior bajnokságot, vidéki korosztályos bajnokságokat rendeztünk meg Nyíregyházán, azóta sajnos egyetlen ilyen sem volt városunkban. Igazolt utánpótlás-versenyzõink száma 2007-re elérte a 100 fõt, akikkel folyamatosan részt vettünk a korosztályos csapatbajnokságokon és saját nevelésû felnõtt csapataink is az OB I-ben vagy az OB I/B-ben szerepeltek. Utánpótlásedzõink (Erõss Béla, Kulifai Károly, Káplán István, Dajka László, Mag Marius, Papp Szilágyi Attila, Zuborné P. Katalin, Tamás Marianna és Gabriella) számtalan országos bajnok versenyzõt neveltek. Idõrendben a névsor: Zubor Ildikó, Tajta Ákos, Káplán Krisztián, Pázmándi Viktor, Zubor Zsófia és nem utolsósorban az ország jelenlegi legjobb teniszezõje, Fucsovics Márton. Mindehhez nagy segítséget nyújtottak akkori vezetõtársaim, Nagy Tibor, Szabó Zoltán és Nádasdi István. Õszintén mondom, klubunk ezen eredményeire a saját versenyzõi pályafutásom sikereinél is büszkébb vagyok.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a sportággal?
– Édesapám volt a nyíregyházi tenisz megalapítója. 1948-ban az õ irányításával épültek a stadionban a pályák. Játszott õ is, Mezõkövesdrõl Nyíregyházára kerülve megszállottként indította be a városban a teniszéletet, az õ nevéhez fûzõdik a klubház, majd a csarnok megépítése. Õ oltotta belém és Kati húgomba is a sportág szeretetét hatéves koromban.
– Kik voltak az edzõid?
– Édesapám Nyíregyházára szervezett jó pár híres edzõt, elõbb Dubányi Jánost, Saródi Józsefet, aztán édesapádat, Káplán Istvánt, majd Machán Frigyest. Tulajdonképpen mindegyikük foglalkozott velem valamilyen szinten. Aztán 19 éves koromtól a budapesti egyetemi éveim alatt a MAFC-ban versenyeztem, majd 1977-ben tértem vissza Nyíregyházára.
– Mik voltak elsõ sikereid?
– Olyan 9 éves lehettem, amikor édesapám elvitt egy budapesti versenyre. Megnyertem három mérkõzést és a döntõben Taróczy Balázs volt az ellenfelem. Tõle döntõ szettben 4:3-ra kaptam ki. Ez óriási élmény volt számomra, mert õt akkor az ország legtehetségesebb gyerekének tartották. De bármennyire is szorgalmas voltam, nem sikerült elérni a legjobb magyar játékosok szintjét. Viszont nagy sikernek éltem át 18 évesen a vidékbajnokság megnyerését az ifjúsági korosztályban, melynek révén utánpótlás válogatott lettem. Örökké emlékezetes marad, amikor késõbb nyertem két felnõtt egyéni vidékbajnoki címet (1979-ben Gyõrben és 1986-ban Sopronban), valamint veled és Koczka Jancsival páros bajnokságot is (1980-ban és 1982-ben). A szombathelyi Szabó Évával pedig két alkalommal vegyes párosban lettünk vidékbajnokok. Büszke vagyok az elsõ osztályú minõsítési címemre (elsõként a nyíregyházi tenisz sportban veled egyszerre szereztük meg azt), amit utána több éven keresztül megvédtem. A felnõtt ranglistán a legjobb helyezésem a 26. pozíció volt.
– Mi volt pályafutásod legszebb emléke?
– Egy nyíregyházi I. osztályú versenyen, 1980-ban a döntõben azt a Kiss Sándort gyõztem le, aki a következõ években többször is felnõtt magyar bajnok lett. A döntõben az egyes pályán még a füves rézsün is tömegesen ültek a nézõk. Már 35 évesen, ismét veled, megnyertük a 35 év feletti kétfõs Magyar Bajnokságot csapatban. Aztán 2000-tõl tizenhét éve folyamatosan vezetem a mindenkori korosztályomnak megfelelõ magyar rangsort. Azóta sok hazai bajnokságot és nemzetközi versenyt is megnyertem (olasz, svájci, horvát, lengyel, lett, litván bajnokságokat), közben a hivatalos világranglista 4. helyét is elértem az 50 évesek korcsoportjában. Mostanában is elutazok évi hat-hét külföldi versenyre. 2006–2009 között az Osztrák Csapatbajnokságban játszottam. Ezt követõen pedig a Német Csapatbajnokságban szerepelek. A müncheni Grafelfing TC 60 éves csapatának elsõ táblás játékosa vagyok.
– Volt egy speciális tenyeres ütésed, méghozzá a saját elképzelésed szerint...
– Az 1970-es években még nem volt sok lehetõségünk magasan jegyzett teniszezõket a tévében vagy élõben látni. 1976-ban a Margitszigeten a Dózsa stadionban volt egy Davis Kupa-mérkõzés, melyen a spanyol Higureas számomra meglepõen ütött tenyeressel gyõzte le a legjobb magyar játékost, Taróczy Balázst. Ma már nevetségesnek hangzik, de ekkor láttam elõször pörgetett tenyeres ütést, sokunkkal egyetemben Magyarországon. Megpróbáltam a mozdulatát megtanulni. Ez az ütésfajta volt az azóta nagyon sok élversenyzõ által használt top-spinütés. Fél év gyakorlás után ezzel nagyon sok jobbnak tartott ellenfelemet is megleptem és legyõztem.
– Igen, mert nem tudtuk kiszámítani sem a labda röppályáját, sem a felugrását... Mit csinálnál ma másképpen?
– Annak idején nem mondták, hogy a kondicionális edzésekre, az izomzat kialakítására serdülõkorban sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Talán ez is az oka, hogy az utóbbi négy évben elég sok sérülés is ért. A könyökömet meg kellett mûteni, aztán volt két térdmûtétem a 30-as éveimben. De mindig rendbejöttem és folytattam, mígnem 59 éves korom után volt két gerincmûtétem is. Tavaly egy Achilles-ín-szakadás miatt kellett 6 hónapot kihagynom. Most a jobb vállam fáj már vagy 2 hónapja.
– Azért nemcsak teniszeztél, hanem egyetemi tanulmányokat is folytattál.
– A Budapesti Mûszaki Egyetem gyenge áramú szakán végeztem, mint villamosmérnök. Ezt követõen elõbb Budapesten, majd a nyíregyházi repülõtéren dolgoztam. Késõbb indulásától a Magyar Telekom Hunyadi úti telefonközpontjának vezetõje voltam.
– A család hogyan állt a dologhoz?
– Anyám elfogadta és örült, hogy a teniszpályára megyek és nem egy rossz társasággal lébecolok valahol a városban. Húgom, Kati is teniszezett, többször is tagja volt az NB I-es nõi csapatnak. Elõször a Krúdy gimnáziumban volt tanár, jelenleg gyerekeket tanít teniszezni. Mindkét lánya, Ildikó és Zsófia is elsõ osztályú teniszezõk voltak. Húgom férje, Zubor Zoltán valaha NB I-es kézilabdázó volt, jelenleg amatõr szinten õ is teniszezik. Viktor fiam szintén I. osztályú versenyzõ volt, 26 éves korában abbahagyta a versenyzést, de most Londonban fõállású teniszedzõ. Úgyhogy családunkban többünknek az ereiben teniszvér folyik.
– Mikor volt az utolsó versenyed a szenior korosztály elõtt?
– 39 éves koromban történt, amikor megszereztem a legjobb ranglistahelyezésemet, a 26. voltam. Rá vagy két évre kezdtem el versenyezni a szenior versenyeken, ami 35 fölött indul. Ahol ugyanúgy élvezem a játékot, a gyõzelmeket, és „hála Istennek” õk már nem ütnek le a pályáról, pusztán azért, mert fiatalabbak, erõsebbek, gyorsabbak.
– Amíg volt, tagja voltál az NB I-es csapatnak. Ez mit jelentett számodra?
– Nagyon szerettem, ebben a formában a társainkért is játszottunk. A közös öröm más: együtt kimenni a pályára az öltözõbõl feltüzelve a gyõzelemre. Emlékszem az izgalmakra, amikor a lejátszott hat egyéni mérkõzés után teljes titkolózásba burkolózva a te irányításoddal – mert többször is te voltál a csapat edzõje – minden játékos véleményét kikérve meghoztuk a döntést a párosok felállásáról a gyõzelem érdekében. Elõször 1990-ben negyedikek lettünk, majd a következõ évben másodikak a legmagasabb osztályban. Jelenleg nincs annyi és olyan játékos, akikbõl egy új csapatot ki lehetne alakítani.
– Ilyen rutinnal a hátad mögött mit tanácsolsz a fiataloknak?
– Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy belülrõl jövõ késztetésnek kell lenni ahhoz, hogy jó teniszezõvé érjen valaki. Persze kell rendelkezni alapügyességgel is, amit fejleszteni lehet szakembergárdával. Ám a legfontosabb a nagyfokú alázat. Ehhez le kell mondani néhány, a fiatalsággal együtt járó más élményrõl azért a célért, hogy nagy játékossá váljon. Sose legyenek elégedettek az addig elért eredményeikkel!
– Kirõl szeretnél olvasni itt a sorozat keretein belül?
– Gyerekkori nagy élményem volt, amikor láttam a labdarúgó Eszenyi Dénes (Dimó), a Szpari középcsatárának váratlan cseleit, lövéseit, szabadrúgásait. Róla.