– „Vaspapucsosok”. Miért hívnak így benneteket?
– Igen egyszerű az oka. Mindig balra fordulunk a pályán. Ezért a bal lábunkon, vagyis csizmánkon volt egy vaspapucs szíjjal felcsatolva. Az egyensúlyunkat a bal láb salakon tartásával biztosítottuk. Anélkül igen hamar kellett volna csizmasarkat cserélnünk... Volt ennek egy jellegzetes kopogó hangja is.

– A salakmotorozással milyen kapcsolatot ápolsz?
– Évenként két-három Grand Prix futamra elmegyünk együtt szurkolni a régiekkel: Lengyelországba, Csehországba, Horvátországba. Sajnos, itthon nincsenek olyan színvonalú versenyek, amik lekötnének minket, volt versenyzőket.

1992. Debrecen VB selejtező I. hely

– Nyíregyházán mi a helyzet?
– Itt megszűnt a sportág, de Nagyhalászban egy magánkezdeményezésre épült egy salakpálya. Örvendetes, hogy már világbajnoki, felnőtt és junior selejtező futamokat is tudtak rendezni.

– Milyen az érdeklődés, összehasonlítva a ’80-as évek nyíregyházi rendezvényeivel?
– Azért az még nagyobb közönséget vonzott, de le a kalappal, itt is sokan szoktak lenni, fiatalok is. De különösen azok járnak, akik akkoriban is mindig kijöttek nekünk szurkolni.

– Te mindjárt a motorsporttal kezdted?
– 1979-ben épült a Volán-Dózsa pálya a Damjanich laktanya mellett. Tizennégy-tizenöt évesen kezdtem el járogatni az edzésekre, persze először, mint tanulócska fiúcska, aki boldog volt, ha tologathatta a motorokat vagy megtankolhatta, lemoshatta. Két év elteltével indultam először junior bajnokságon.

Sárguló lapokon a dicsőséges idők

– Miért éppen a salakmotorozás kötött le?
– Egyszerű a dolog. Nem volt más technikai sport a környéken. Az épülő pályáról, az első versenyekről, edzésekről sokat lehetett olvasni a Kelet-Magyarországban. S arról, hogy tehetségkutató programot szerveznek. Én úgy éreztem, megpróbálom. Emlékszem, először Riga mopeddel mentem. Arra már 14 évesen egy segédmotoros engedéllyel rá lehetett ülni.

– Kik azok, akik hozzásegítettek az eredményeidhez?
– Elsősorban a Volán elnöke, a szakosztályt megalapító Szováti Feri bácsi, akinek hihetetlen ambíciója, segítőkészsége volt a sportág iránt. Jó időben ismerte fel, hogy ennek Magyarországon nincs múltja, és hogy a lehetőség adott a Volánon keresztül. A technikai egységek, szakemberek megvoltak. Feri bácsi veje lengyel származású volt, aki idekerült Nyíregyházára és az ő segítségével vette fel a kapcsolatot a lengyelekkel, akiknél már akkor is nagy népszerűségnek örvendett a sportág. Már a pálya építésénél is lengyel szakértő volt a tanácsadó, majd egy-egy hónapra lengyel edzők érkeztek. Mígnem egy idősebb, nagyon jó szemű trénert szerződtetett a klubhoz. Õ egy év alatt felhozta a csapatot olyan szintre, hogy az élvonalba kerültünk.

– Emlékszel a nevére?
– Hogyne emlékeznék! Jan Malinowszkinak hívták, a feleségével együtt Nyíregyházára költözött, hat-hét évig élt itt. Ott laktak a pályán a sportszállóban, mindent szervezett és vezetett, éjjel-nappal a pályán volt... S ott volt még Szabó Elemér, ő a gyerekekkel foglalkozott.

A dobogó tetején

– Mennyi idős voltál, amikor az első eredményt elérted?
– Szerencsémre elég korán kezdtem és nem sürgettek az eredmények felé. Időt adtak, úgymond beérni. Volt egy miskolci motoros, akit ide igazoltak, Gregó István. Õ a szárnyai alá vett engem. Eleinte a motorját mosogattam. Nagyon jól látta, ebben a technikai sportágban elkerülhetetlen, hogy az ember előbb vagy utóbb összetörje magát, ezért a biztonságra nevelt. Hogy minél idősebben érjen egy esetleges baleset, s ne legyen annyira visszafogó erő, és ne ijedjek meg tőle az elején. Mert nagyon sokszor fordul elő a nagyobb vagy kisebb sérülés. Szépen lassan elértem oda, hogy minden edzésbaleset nélkül eljutottam versenyekre. Első perctől kezdve mindig dobogón végeztem a juniorok között, ez a korosztály 21 éves korig tartott. Akkor 16-17 éves lehettem.

– Akkor te 3-4 évvel idősebbek között érted el a szép eredményeidet!
– Igen, de már 18 évesen a felnőtt válogatottban is szerepeltem. A Junior Világbajnokságon voltam ötödik és hetedik is egyszer. Az, hogy egy magyar a döntőbe jutott, már maga volt a csoda számunkra. Dánok, svédek, ausztrálok tartoztak az élmezőnyhöz. Aztán egy-egy cseh, szovjet, lengyel versenyző.

– Meg tudnád nevezni legszebb emlékeidet?
– Magyar Bajnokságon hatszor voltam második a debreceni Adorján Zoli mögött. Édesanyám összegyűjtötte a megjelent újságcikkeket s volt egy olyan, aminek a címe az volt: „Az ezüstmotoros”, mivel mindig második voltam. Amikor végül 1992-ben Miskolcon nyerni tudtam, az egy szép és kedves emlékem, ami egyben a legjobb hazai eredményem. Európa-bajnokságokon pedig hatszor voltam döntős. Egyszer Münchenben a világbajnoki döntőbe jutottam, tartalékként. Volt egy debreceni Európa-bajnoki döntő futam, az első négy jutott a világbajnoki döntőbe, az ötödik meg tartalék lett. No, ez voltam én.

– Van olyan a pályafutásodban, ami keserűséggel tölt el?
– Nincs, ami fájhatna, mert akkoriban sokkal többet kaptunk lehetőségként. A központi támogatás nagyobb volt, mint ma ebben a sportágban. Az én szüleim biztosan nem tudták volna finanszírozni a versenyzésemet, de még az edzéseket sem. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy abba a korba születtem, amikor meg tudtam ezt csinálni.

Petrikovics József

– Ugyanúgy csinálnál mindent, mint ahogyan tetted azt?
– Mostani fejjel, tapasztalatokkal nem hiszem, hogy rá mernék ülni a motorra... Abban az időben a veszélyérzete az embernek sokkal kisebb, mint később. Csodálkozom, hogy pár korabeli versenyzőtársam most is, 50 év felett újrakezdi. Itt hiába kezded újra óvatosan, a sérülés már nem olyan könnyen kiheverhető. A reflexek sem olyanok, az izomzat is gyengébb.

– A sérülések téged is elértek?
– Sajnos elkerülhetetlen volt. Akkor éreztük magunkat szerencsésnek, ha volt olyan év, amelyikben nem volt komolyabb... Volt kulcscsonttörésem, vagy az ujjam „lefittyent”. Talán a legsúlyosabb az volt, amikor a kormány beleállt a combomba és kiszakított egy darabot. Ütőeret talált el. A mentő azonnal ott volt és így elláttak.

– Meg a kórház is közel volt.
– Ez éppen így nem igaz, mert ez Dél-Afrikában esett meg velem... Azért még itthon is fel kellett nyitni és újra kipucolták a sebet. Két hónap múlva ültem újra motorra. Ezért nem szabad a közúton trükközni. Mert a versenyen mindig volt mentő, az utcán meg mire odaérnek, elvérezhet az ember egy baleset esetén. Fának, padkának, korlátnak, számtalan akadálynak csapódhat a motoros. Ezért is volna nagyon jó dolog, ha lenne kijelölt versenypálya, ahol biztonságosabban lehetne száguldozni, mentői biztosítással. De még ez sem elég. Tudni kell motorozni.

– A szüleid hogy álltak a dologhoz, hogy te ilyen veszélyes sportágat választottál?
– Eleinte ellenezték, mint gondolom, minden normális szülő tenné. Azután belátták, hogy nem tudnak vágyaimnak gátat szabni. Nagyon drukkoltak nekem. A feleségem pedig fiatal korában röplabdázott. Van egy lányunk és egy 3 éves fiú unokánk. Csak remélni tudom, hogy neki lesz köze a sporthoz. Természetesen nekem is mutatja, és mondja, „Papa teniszezik és lendít”.

– Mikor és miért döntöttél úgy, hogy befejezed?
– Betöltöttem a harmincat és úgy gondoltam, valamit kezdenem kellene a további életemmel egy polgári foglalkozással. Lett egy családi vállalkozásom, még egy évig párhuzamosan a versenyzéssel, autóüvegeket forgalmazunk, cserélünk, beszerelünk, javítunk. Az autóüvegek forgalmazásával indítottam. A vállalkozás teljes embert kívánt és akkor döntöttem el véglegesen, hogy befejezem.

1984., győztes csapat

– Azért továbbra is sportolsz, miért éppen a teniszt választottad?
– Hiányzott a mozgás. Szerettem a focit, de ott elkerülhetetlen a test-test elleni ütközés és mindig fájt utána valamim. Mígnem egyik szomszédom, aki akkor már járt edzőhöz, egyre nyüstölt. Innentől kezdve én is kértem időpontot heti egyszer, igazi baráti társaság alakult ki a teniszpályán.

– Volna valamilyen útbaigazításod a fiataloknak?
– Az unokámmal vagyok úgy, hogy nem tudom, igazán mit szeretnék jobban, hogy legyen kiváló sportoló, vagy tanuljon, és azon keresztül legyen sikeres ember. Ma már sokkal jobban le kell, hogy kössön egy egész embert az élsport. Minden gyereknek azt tanácsolom, kezdjen el sportolni és majd kiderül, alkalmas-e az élsportra vagy csak a saját szükségleteinek kielégítésére. A sport olyat tud adni az embernek, amit máshonnan nem tud megkapni: közös élmények, a siker öröme. Az ember élete attól lesz teljes, hogy vannak céljai és azt megpróbálja elérni.

– Neked, Józsi, milyen konkrét célod volt?
– Mindig a következő versenyre tűztük ki a célt, most azonban van hosszú távú célom. Szeretnék a teniszben pár arra érdemes gyereknek – akiknek az anyagi feltételeket a szülők nem tudják biztosítani – minden olyan lehetőséget megadni, amivel élsportolóvá tudnak válni. Gondolok itt az edzések szervezésére, versenyeztetésre, menedzselésre.

– Kívánok neked ehhez erőt és kitartást meg idegrendszert! S te kiről olvasnál szívesen híreket?
– Akikkel heti szinten mindig voltunk az újságban, róluk nem tudok szinte semmit. Például az akkori Menotti-féle NB I-es focicsapatról. De hallanék vagy olvasnék bármelyik akkori más NB I-es csapatról is, így a férfi és női röpisekről, az NB I-es férfi-női teniszcsapatokról, kosarasokról. Vagy úszókról, ökölvívókról, súlyemelőkről.

További nyíregyházi sportikonok a múltból...

SPORTIKONOK A MÚLTBÓL: BAKOSI BÉLA
A következő sportoló, aki versenyzői múltjáról és jelenlegi helyzetéről ad ismertetést számunkra, Bakosi Béla, kétszeres Európa-bajnok olimpikon. A riporter ezúttal is Káplán István. Bakosi Béla olimpiai 7. helyezett, kétszeres Európa-bajnok, ezüstérmes és négyszeres Európa-bajnoki harmadik helyezett hármasugró.
https://www.nyiregyhaza.hu/sportikonok-a-multbol-bakosi-bela-2017-07-23

SPORTIKONOK A MÚLTBÓL: KOLESZÁR ÉVA
Az elmúlt évtizedek sikeres, a fiatalabb generációk által kevéssé ismert élsportolóit bemutató sorozatunkat Koleszár Évával, a háromszoros felnőtt Magyar Bajnok középtávfutó atlétával, junior és felnőtt válogatottal folytatjuk, akit ezúttal is Káplán István kérdezett. (Megjelent a Nyíregyházi Napló 2017. július 28-ai számában)
https://www.nyiregyhaza.hu/sportikonok-a-multbol-koleszar-eva-2017-07-30