Pécsi Ildikó: Már a Nyír-nél megdobban a Pécsi-szív

– 4 évvel ezelőtt jártam hivatalosan utoljára Nyíregyházán – kezdte az emlékek hatása alatt némileg elérzékenyülve a művésznő. – Természetesen közben is jártam a szabolcsi megyeszékhelyen, ha csak átutazóban is. Olyankor mindig találkozom a volt osztálytársammal, akivel együtt jártunk általános iskolába, majd együtt érettségiztünk.

– Megdobban a szíve, amikor belép a Zrínyi Ilona Gimnáziumba, vagy meglátja a Nyíregyháza-táblát?

– Állandóan megdobban. Már csak akkor is, ha a Nyír-nél tartanak. Én nagyon boldog és szerencsés életet éltem ebben, az akkor még kisvárosban – szögezte le Pécsi Ildikó. Majd így folytatta: – Akkoriban nagyon erkölcsös volt a világ, nem voltak vegyes gimnáziumok. A Zrínyi lánygimnázium volt, a Kossuth és a Vasvári pedig fiú. Nem volt az az összevisszaság, ami ma van. Fegyelem volt. Egy évben egyszer volt egy Zrínyi bál, és egyszer egy Kossuth. Ezeket úgy vártuk, mint a Messiást!

SZAVALÓVERSENYTŐL A FŐISKOLÁIG

– Egy ilyen bál a hangulata, a könnyedsége miatt, talán nem is alkalmas egy komoly visszaemlékezésre, de özv. Fehér Gábornénak, az egyik osztályfőnökömnek nem lehetek elég hálás, amiért elsőben elindított egy szavalóversenyen, és onnantól kezdve sorra megnyertem az összes szavalóversenyt. A főiskolai felvételire, ahova 6 ezren jelentkeztek és felvettek huszonkettőt, én voltam az egyik, aki sikerrel vette ezt az akadályt, szintén ő készített fel. Az osztályfőnökömön kívül a többi tanárra is hálás szívvel emlékszem vissza. Nagyon nagy öröm mindig, amikor itt vagyok.

– Mondhatjuk úgy, hogy olyan alapokat adott az iskola, ami egy életre elkísérte?

– Hát hogyne! – válaszolta lelkendezve. – Alapokat, magatartást és tartást – folytatta. – Akkoriban mi nem az öltözködéssel rivalizáltunk. Az volt a fontos, hogy ki milyen kosárlabdázó, és szavalóversenyeket nyertünk. Szigorúak voltak a tanáraink, jól kellett tanulni, de jutott időnk például sportolásra is. Én úgy emlékszem vissza a tanáraimra, hogy szigorúak, de amellett érző szívű és segítőkész emberek is voltak. Bevallom, akkoriban mi sem voltunk teljesen tisztában, mi sem értékeltük igazából, milyen szerencsénk volt azzal, hogy a Zrínyibe járhattunk.

HAJNALI VONATOZÁS

– Vidéki lányként nehéz volt megszokni a fővárosi létet?

– Nagyon nehéz volt. A színművészeti első félévi rostája után nem is bírtam tovább Pesten maradni. Felültem a fekete vonatra és irány haza. Akkor még nem volt mobil, hogy szóljak előre a szüleimnek, hogy éjjel érkezem. Anyámék majd elájultak, amikor bekopogtam. Elmondtam nekik, hogy nem tudok a fővárosban élni. Egész éjszaka fent voltunk és beszélgettünk. Édesapa azt mondta: ,,A hajnali vonattal visszamegyünk lányom, mert neked ez volt az álmod, ez volt a vágyad. És, ha eljutottál oda, nem kirúgtak, hanem sikeresen vizsgáztál, akkor vissza kell menned.” Visszafelé az elhivatottságról beszélgettünk a vonaton, aminek egyenes következménye volt, hogy a következő évben már főszerepet játszottam...