Nyíregyházi tudósító a riói olimpián

A Nyíregyházi Stúdió megszűnése után a debreceni rádiós stábot erősítette, majd 2012-ben a fővárosban lett szerkesztő-riporter, a Magyar Rádió Sport Osztályán. Egykori kollégámmal e-mailben és SMS-ben váltottunk szót olimpiai élményeiről...

 – Nyilván felesleges hosszasan ecsetelni, hogy mekkora megtiszteltetés és kihívás volt részt venni az olimpián. Főképp úgy, hogy Rióban mindössze három riporter alkotta a Kossuth Rádió stábját. A 13. nyári olimpián szereplő Novotny Zoltánnal, és a televízióból jól ismert Gulyás Lászlóval kerültem egy csapatba, utólag mondhatom, hogy teljes jogú tagként. Közösen közvetítettünk vízilabda-mérkőzéseket, tudósítottunk kajak-kenu sikerekről. Utóbbiak közül két aranyéremről, Kozák Danuta egyéni címvédéséről és Szabó Gabriellával párosban aratott győzelméről megadatott, hogy én közvetíthessek.

CSEH LACI IS VÁLLALTA

– Sírtatok és nevettetek? Mennyire voltatok együtt a sportolókkal?
– A sikereket – és nem kizárólag az aranyérmekre gondolok – külön nem ünnepeltük. Az újságíró számára az az igazi ünnep, hogy ott lehet személyesen ezeken az eseményeken, néha még talán magáénak is érzi a győzelmeket. Ráadásul olyan gyorsan következnek egymás után a versenyek, a napok, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. A kevésbé jól teljesítőkkel – amellett, hogy kritikusnak kellett lenni – igyekeztem empatikus lenni. Hatalmas emberi tartásról tanúskodott, amikor Cseh László vagy a női és férfi vízilabdacsapat néhány játékosa a kudarcokat követően vállalta a nyilvánosságot.
– Van-e hálás nyilatkozó?
– Van, főleg népszerű! Szegény Bujka Barbara, a vízilabdázók centere mindig vigyázban állva várta, hogy kérdezzük. Kiváló játékával és beszédkészségével magának kereste a bajt. Hosszasan lehetne sorolni, hogy hány közvetlen, kedves, kommunikatív sportolónk van, de a fejemben egy olyan lista is létezik, hogy kivel, kikkel nem szívesen csinál interjút a rádiós.

„LÁTTAM HOSSZÚ KATINKA VILÁGCSÚCSÁT”

– Mit engedtek látni a kulisszák mögött?
– Nem túl sokat. Ez nem olyan, mint egy Szpari-meccs, amelyen időnként még az öltözőbe is bejutott az ember. Szigorú szabályok, elzárt területek vannak. Az olimpia előtti napokban azért még be-bekukucskálhattunk a medencetérbe, a tatamira, Hajdú B. István még a szinkronúszók öltözőjébe is betévedt. Hosszú Katinka szenzációs világcsúcsát én az edzői zónából, férje és edzője, Shane mögött két lépcsőfokkal néztem, s persze videóra vettem. Másnap már udvariasan átkísértek a sajtónak kijelölt helyre.
– Hogyan készül általában, s főképp egy ilyen rangos világversenyre a sportriporter?
– Sporteseményekre jár. A közvetlen felkészülés már sokkal inkább az információgyűjtésről szól: adatok, statisztikák, érdekességek. Ezek hasznosak, ha ott vannak a tarsolyban, ám a lényeg, hogy a mérkőzésre, versenyre, versenyzőre figyeljünk. Amúgy Rióban is kiváló információs rendszert működtetett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság.
– Mi történik, ha nem a riporter kedvence a számára kijelölt sportág?
– Akkor jön a neheze! Én például hat napon keresztül jártam a cselgáncstermet az olimpián. Előtte gyorstalpalót tartottam a szabályokból, csakhogy mint hamar kiderült, az interneten fellelhető írások nem feltétlenül frissülnek. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy minden sportágnak egyéni szókincse van. Bármennyire szerettem volna, nem lehetett Ungvári Miklós tatamira lépését előadni, eladni futballmeccsként.
– Milyen volt a szervezés, biztonságban éreztétek magatokat?
– A hivatalos buszokkal mindenhová eljutottunk, és működtek a kommentátorállások. Az uszodában időnként nem volt wifi, és persze előfordult, hogy kimaradt egy-egy járat a hotel és az olimpiai park között. A labdarúgó Európa-bajnokság előtt jobban tartottam a terrortól, Rióban inkább a rossz közbiztonságtól, de semmilyen veszélyt nem tapasztaltunk. Az olimpia ára csupán annyi volt, hogy 25 napig nem találkoztam a feleségemmel, és 16 hónapos ikerfiaimmal, Olivérrel és Flóriánnal. Azonnal el is mentünk nyaralni, és sikerült teljesen kikapcsolódni, már csak a hosszú repülőutakon összeszedett légkondi-betegséget kell kihevernem.

(Szerző: Matyasovszki Edit)

(Fotó: P. Fülöp Gábor és az aranyérmes kajakozó, Szabó Gabriella)