– Janikovszky Éva Égigérő fű című regényéből nagysikerű film készült. Szerintem Magyarországon nincs olyan ember, aki ne ismerné ezt a filmet.

– De, van: én!

– Nem láttad a filmet, és semmilyen emléked nincs is róla?

– Ez így azért nem igaz, mert a történetet ismertem, de amikor a színházban megláttam a szereposztást, nekem semmit nem mondott. Csak nagy sokára, a próbák alatt jöttek elő az emlékképek. Amikor az olvasópróbán elhangzott a jól ismert mondat a szép, zöld gyepről, akkor már valami rémlett, de semmilyen meghatározó emlékem nincsen róla.

– Amikor megtudtad, hogy te játszod Poldi bácsit, ezek szerint, meg sem jelent előtted Rajz János figurája?

– Nem. Sőt, még akkor sem, amikor a többiek azzal jöttek, hogy „Poldi bácsi..., de jó, te leszel Poldi bácsi!”, csak néztem rájuk, hogy „Igen. És, akkor mi van?”. Így aztán semmiféle megfelelési vágy sem dolgozott bennem. De talán ez így még jobb is volt.

– Milyennek találod most ezt a szerepet?

– Nagyon jó szerep. Poldi bácsi egy kedves, nyugdíj előtt álló bácsika, aki 32 éve, bocsánat, nem, 42 éve – most az jutott eszembe, hogy én 32 éve vagyok a színháznál – ugyanazt a munkát végzi, őrzi a gyepet, és egyszer csak eljön a pillanat, amikor vissza kell vonulnia. Az én szerepem erről szól. De a színdarabban nem csupán ez az érdekes, hanem az is, hogy Poldi bácsi körül lakók ezt hogyan élik meg. Az, hogy az udvarban élők hogyan készülnek erre. Nagyon bájos történet.

– Ha már feljött ez a 32 év, amit te a színházban töltöttél el: nyugdíjba még nem készülsz, de mit gondolsz, ha egy nap ott kellene hagynod a színpadot, hasonlót éreznél te is, mint az előadás Poldi bácsija?

– Igen. És azt mondhatom, hogy ezt mi meg is szoktuk élni. Ahhoz nem kell nyugdíjba menni, hogy az ember azt érezze, hogy most vége van valaminek, vagy, hogy nincs rá szükség. Nem kell visszavonulni, elég a színházban megnézni a próbatáblát, és, ha az ember nem látja a nevét, akkor az első dolog, ami belehasít a színész agyába, az, hogy „Jézusom, nincs rám szükség!”. Ehhez nem kell nyugdíjba menni, hogy az ember ezt megélje. Ez a történet a színpadon attól szép, ahogyan ez megtörténik, de számomra attól is szép, hogy ezt nekem még nem kell megélnem, mert ettől még messze vagyok.

– „Az a szép, zöld gyep...” – ezt mondja a színpadon Poldi bácsi, amikor vágyakozik a park után. Te magad szereted a természetet?

– Nagyon szeretem. Gyűlölöm, amikor minden sötét, szürke és hideg. Szeretem a tavaszt, az erdőt, a zöldet. Nem vagyok egy nagy túrázó, de kedvelem, ha körülöttem zöld a természet.

F. A.