Kedvére való szerepeket kap az utóbbi évadokban Fridrik Noémi, nem csoda tehát, hogy jól érzi magát a bőrében a Móricz Zsigmond Színház művésze. Komoly-szép monodrámában; elgondolkodtató-szerethető klasszikusban és groteszk különlegességben egyaránt színpadra lép mostanában.

– Az Alszanak a halak? a halált és annak megélését dolgozza fel egy gyermek szemével. Gondolkodásra késztető, jó darab, emlékezetes előadás. Hogyan lett tiéd a szerep?

– Pregitzer Fruzsina már egy ideje készült, hogy rendezőként megmutassa magát, és hosszú évek óta tervezgetjük, hogy alkossunk valamit együtt. 2015-ben Tatabányán látta a színdarabot, nagy hatással volt rá. Elkérte a szövegkönyvet, olvasás közben pedig az én hangomon hallotta – így meséli mindig –, ezért egyértelmű lett számára, hogy ez legyen az első közös munkánk.

Ott van velem a színpadon Olajos Gábor is, aki megzenésített versekkel, zenei effektekkel teszi színesebbé az előadást, tehát úgy monodráma az Alszanak a halak?, hogy õ a másik szereplője.

– Családoddal, gyermekeiddel átéltétek már hozzátartozó elvesztését. Ez segített a szerep megformálásában?

– Inkább aláhúzott mozzanatokat és megerősített. Bizonyosságot nyert, amiről az elemző próbákon beszélgettünk, hogy a gyászra készülés és a gyász feldolgozása mi­ként hat egy tízéves kislányra, Jettére.

– Miért fontos, hogy minél többen megnézzék ezt az előadást?

– Mert a 21. században a halál kérdésköre tabu, pedig hozzátartozik a létezésünkhöz. Ma csak nagy ritkán van lehetőség a szeretteink körében elmenni. Már nem virrasztunk a halottunk mellett. Az elmúlt két évben még arra sem volt lehetőségünk, hogy a kórházban vehessünk búcsút a szeretteinktől. Ez borzasztó, felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.

Ha nem beszélünk a halálról, eltartjuk magunktól, nem kérünk segítséget, nem hagyunk időt a gyászra – akkor nem történik meg a feldolgozása sem. Ez pedig pszichés problémákhoz vezethet. Manapság a világ elvárja tőlünk, hogy már másnap teljesítsük a napi feladatainkat... 

Szerintem sokkal minőségibb életet élnénk, ha nem úgy kommunikálnánk a halálról – sem a média, sem az egészségügy, sem bárki más –, mintha mumus, tabu lenne. Persze vitathatatlanul fájdalmas dolog, ezért is szükséges feldolgozni.

– A gyermekeknek szintén...

– Igen, hiszen ha van egy kis háziállata, a kedvencét egyszer el fogja veszíteni, így megkerülhetetlen, hogy megtapasztalja és átélje ezt a fájó érzést. Ugyanez a helyzet a rokonok, ismerősök esetében. Nagyon félelmetes, ha egy gyerek úgy nõ fel, hogy nem kap semmilyen információt, s ha jön az óriási pofon, mert elveszít valakit, nem tud megbirkózni a helyzettel. Ez pszichés problémákat okozhat. Csalódás számára, ha nem kapja meg a bizalmat a családjától, ha nem veszik emberszámba, nem avatják be. Sokkal károsabb, ha mindent elkenünk!

– A drámai téma mellett kedves-humoros epizódok is színesítik az előadást. Ami nem meglepő, hiszen egy tízéves kislány szemével láttatjátok a történteket.

– Ez egy pazarul megírt dráma, Jens Raschke tökéletesen játszik a humorral. Ugyanabban a pillanatban tudsz mosolyogni az adott helyzeten, miközben facsarodik a szíved, mert pontosan tudod, hogy mit takar. Ezt a témát csak így szabad tálalni, mert az élet is ilyen. Ez a kettősség életünk elkerülhetetlen része.

– Nagy a szülő felelőssége abban is, hogy az érthetően sok figyelmet igénylő, (halálos) beteg gyermek mellett ne feledkezzen el az egészséges testvérről sem, aki szintén igényli a törődést.

– Ez a színdarab egy nagyon egészséges családmodellt mutat be: együtt vannak a szülők, odafigyelnek egymásra és mindkét gyerekre, bevonják őket a mindennapjaikba, azaz ma már ritkaságszámba menő, idilli állapotot látunk. Nem titkolják, mi történik, foglalkoznak Jettével is, de õ még így is háttérbe szorítva érzi magát. Képzeljük el azt a szituációt, amikor a gyermek nem kap semmilyen figyelmet a beteg testvér mellett!...

– Az előadást beszélgetés követi azon nézőkkel, akik szeretnének szót váltani a témáról. Mit tapasztaltok?

– Mint mindenben, ebben is különbözőek az emberek. Egy részének hatalmas igénye van arra, hogy beszélgessen, elmesélje a saját történetét, a gyászérzéseit, esetleg csak jelen legyen, s hallgassa a többieket – mert már így is hatalmas súly kerül le róla. Mások inkább menekülnek, mert egyedül szeretnének lenni, átgondolni, feldolgozni az élményt, hiszen komoly tükröt tart az előadás. 

Azt gondolom, hogy amikor elveszítünk valakit, akkor többnyire nem, vagy nemcsak õt siratjuk, hanem önmagunkat. Gyakran azt sajnáljuk jobban, aki itt maradt. Miért ne ünnepelhetnénk azt az életet, amit a számunkra kedves elhunyt addig megélt?

– Színésznőként mostanában hogyan érzed magad a bőrödben?

– Abszolút elégedett vagyok, pazar szerepeim vannak, az elmúlt évadok nagyon kedvemre valók.

Fridrik Noémit az Alszanak a halak? mellett a Cseresznyéskert és A rovarok élete előadásokban is láthatják mostanában.

(Szerző: Kováts Dénes)