A Pethő Kincsővel készült beszélgetésünket az alábbi linkre kattintva érhetik el.

Mikor az öreg Palcsák belépett a konyhába, már tudták, hogy baj van. Először nem szólt egy szót sem. Kabátját, melyen már olvadozni kezdett a januári hó, felakasztotta, majd kopottas kemény kalapját is rányomta. Leült a konyhaasztalhoz, pipára gyújtott. Sokáig bámulta a vidám, piros kockás terítőt, majd mikor már vágni lehetett a feszültséget, halkan megszólalt:

– Itt vannak az oroszok.

A levegő megfagyott. Felesége kezében megállt a kés, mellyel épp krumplit pucolt, majd halálra vált arccal kérdezte:

– Mit akarnak?

– Hát tudok én oroszul? – csattant fel mérgesen a férfi, majd kissé halkabban folytatta – „Málenkij, málenkij”... Egyre csak ezt zagyválták.

– Az azt jelenti, kicsi – szólt közbe egy csilingelő hang. A hatéves Mihálykához tartozott, a legfiatalabb gyerekhez. Palcsák fátyolos szemmel nézett rá, majd barackot nyomott a fejére.

– No né... nem csak káposztalé van a fejedben.

– Misi, most inkább menj az udvarra játszani – szólt közbe feszülten az anyja, majd miután sapkát nyomott a gyerek fejébe, és az kiszaladt a frissen hullott hóra, visszafordult.

– Elvisznek? – maga is meglepődött, milyen érzelemmentesen mondta ki a szót. De hát mit segítene az a helyzeten, ha könnyáztatta szemmel, elcsukló hangon kérdezné? Ha beteljesül a rémálom, úgyis lesz elég idő sírni.

– Nem tudom. Két napot adtak. Azt mondták, vagy én, vagy valamelyik gyerek... – kínjában mosolyogni kezdett. Hogy is gondolhatták, hogy elküldi a gyerekeit Oroszországba dolgozni? A kisebbik fia alig múlt hatéves, a nagyobbik még három éve veszett oda a fronton. És ő? ő se bírja jobban a munkát... Tehát lehet dönteni: vagy itthon viszik akasztani, vagy kint döglik bele a munkába. Merthogy a „kicsi munka” mit jelent, azt mindnyájan tudják: a naményi rokont is elvitték, fiával együtt, lassan egy hónapja szintén málenkij címszóval.

Majd én – szól elszántan Juli. Palcsák nem tudta először, hogy sírjon vagy nevessen. A széltől is óvta lányát, mióta megszületett. De az idő sürget, és Julinak mégiscsak több esélye van a túlélésre; ha viszont ő megy ki, családfő nélkül maradnak, és először az asszony fog összeroppanni, majd sorban a gyerekek. A férfi habozva nézett feleségére. ő viszont már ismét a vágódeszka felé fordult, s tovább hámozott, miközben a zokogás rázta. Lányára pillantott, aki dacosan nézett vissza rá. Így nem tehetett mást: lassan kifújta a füstöt, majd lemondóan bólintott egyet.

1945. július 14.

„Szeretett Édesanyám és Édesapám!

Először is egy kéréssel fordulok hozzátok: ezt a levelet ne mutassátok meg Misinek. Természetesen adjátok át neki, hogy ölelem és csókolom, de a többi nem tartozik rá, csak megrémisztené. Attól tartok, hogy innen már senki sem fog élve kijutni. Valamit tehetnek az ételbe, vagy a vizet nem adják rendesen felforralva, mert az emberek hullanak, mint a legyek. A szálláshelyünkön, az 50 nőből már csak 10 maradt. A többi már a kórházban várja a halált, vagy a föld alatt van. Többet dolgoztatnak minket, mint a barmokat: napfelkeltekor már kint kapálunk, és néha éjfél is elmúlik, míg haza jutunk. Sokan kapnak napszúrást, azok a földön esnek össze, és aki estig nem tud a saját lábán hazamenni, azt rögtön el is kaparják ott... Ráadásul a hasmenésjárvány sem csitul. Félek, rettenetesen félek, hogy engem is elér. Sokakat pillanatok alatt elvisz. Eddig tartottam magam előt­tetek, mert tudom otthon sem könnyű. De mindennek van határa, az én tűrőképességemnek is. A folyamatos rettegés a holnaptól szörnyű. Minek így élni?

Drága édes szüleim, nehéz, nagyon nehéz itt. Tudnotok kell, hogy mindennél jobban szeretlek titeket és Misikét. Kérlek, gondoljatok rám néha.

Ölel lányotok, Juli”