Még nem született meg a kislányom, amikor megfogalmaztam magamban azt, ha lehetőség van rá, szeretném elvinni Halász Judit előadására. Élénken éltek bennem azok a „művházas”, téli koncertek, amikor gyerekként ültem a nézőtéren és hallgattam azokat a dalokat, amelyek otthon, játszás közben szóltak a lemezjátszóból. Generációk nőttek fel az Ákombákomon, a Csiribirin, a Helikofferen és az Almaszószon! Mivel felnőtt koromban is szerettem ezeket a dallamokat, így természetes volt az, hogy lányommal is megismertettem ezeket. Hatéves volt Netti, amikor észrevettem egy plakátot, amely Halász Judit nyíregyházi koncertjét hirdette. Jegyet váltottam és izgatottan vártam az előadást. A vasárnapi délelőttön Halász Judit fiatalos lendülettel lépett a színpadra, és pillanatok alatt elvarázsolta a nézőtéren ülőket. Aztán lelassult a zene, szeméhez emelte a kezét és énekelni kezdte A dal ugyanaz marad című nótát. Figyeltem a szöveget, és úgy éreztem, ez nekem szól. Amikor a szöveg a „...nem ült melletted még az a tündéri kisgyerek”-hez ért, ránéztem a lányomra és könnyek szöktek a szemembe. Mert valóban minden úgy történt, ahogy Halász Judit énekelte. Félve néztem oldalra, de láttam, más anyuka is fejét a mennyezet felé emeli, nagyokat pislog és a könnyeivel küzd. A gyerekek pedig – a kislányom is – zavartan néztek mamájukra, nem értették, miért sírunk... Szerencsére nem maradt lehetőségünk az idő múlásán keseregni, mert már Kincseinkkel együtt énekeltük a Micimackó refrénjét!

Az előadás után lehetőségem volt a Művésznővel beszélgetni, ezt idézzük most fel!

– A Mosoly Rend lovagja szinte az egyetlen olyan előadó, akinek a hangja a bakelit lemezektől kezdve az MP3 lejátszóig minden adathordozón megtalálható. Dalai generációról generációra hagyományozódnak.

– Számomra ez természetes. Úgy gondolom, hogy változtam én is annyit, amennyit körülöttem a világ és a technika. Közben pedig a gyerekek felnőttek. Volt egy pillanat, amikor nagyon csodálkoztam rajta, hogy azok a gyerekek, akik lent ültek a nézőtéren, mint öt-, hat-, hétéves gyerekek, már felnőttek. Akkor változtattam a lemezeim témáján. A családokra összpontosítottam a gyerekek helyett, hiszen azt gondoltam, hogy azokat a szülőket is magammal tudom vinni, akik a valamikori gyerekek voltak. Így született meg a Minden felnőtt volt egyszer gyerek, a Hívd a nagymamát, hiszen magam is nagymama lettem, majd jött a Szeresd a testvéred!, amikor megszületett egy másik unokám, valamint az Apa, figyelj rám! című lemez. Megfigyeltem ugyanis, hogy mindig problémát okoz az, ha egy jövevény érkezik a családba, az apukák pedig különböző rendezvényeken elmondták nekem, hogy már annyi mindenről énekeltem, de az apukákról még nem.

– Milyen érzés a színpadról látni a mosolygós arcokat és azokat a szemeket, amelyekben az öröm könnyei csillognak?

– Nekem is megható. Az a dal, amit Bródy János írt nekem, az a külön kérésemre történt. Elmeséltem neki, hogy sokszor találkozok olyan gyerekekkel, akik menet közben felnőttek és elmondanak nekem történeteket a saját gyerekkoruk és az én dalaim összefüggéséről. Kértem, írjon erről egy dalt. Így született meg A dal ugyanaz marad című szám. Amikor először hallottam, nagyon meghatódtam. Az ember ugyanis az idő múlását sokszor nem úgy érzékeli, ahogy az valójában van, de ha egy pillanatra visszajön a gyerekkor valamilyen formában, akkor az ember szíve egy kicsit összeszorul.

– Miért fontos a dal?

– A dal mindenkinek fontos. Már az ősembernek is az volt. A dal felemeli az embert, kicsit a föld fölé helyezi, akkor is, amikor bánatos és akkor is, amikor jókedvű. A jókedvet erősíti, a szomorúságot pedig fellazítja.

– A közönség ad energiát?

– Azt hiszem, ad. Nagyon sok energiát adok másoknak, a saját energiáimból, de ezekből rengeteget vissza is kapok.

– Miből, kiből tud merítkezni?

– A családomból. A legidősebb, 8 és fél éves unokám anyák napján nálunk aludt. Hajnalban beugrott közénk az ágyba és egy lapot adott át nekem, amin egy rózsa volt. Azt mondta, ez a legszebb rózsa, amit rajzolni tud. A családommal töltött pillanatok azok, amelyek nekem sokat jelentenek és megszépítik mindennapjaimat.

Mikita Eszter

(Fotó: www.szeretlekmagyarorszag.hu)