Horváth Illés, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője épp egy új darabot kezdett volna próbálni, amikor Magyarországon is kihirdették a vészhelyzetet.

– A karantén heteit Budapesten, a családoddal töltötted. Milyen volt az a két és fél hónap?

– Bevallom, életem legcsodálatosabb két és fél hónapja volt, áprilisban ugyanis gyermekem született, és csak a járvány miatti kényszerszünet tette lehetővé számomra, hogy az áldott állapot utolsó hónapját feleségemmel teljes nyugalomban élhettük meg kettesben, hogy magát a szülést az első pillanattól az utolsóig végigkísérhettem, és hogy még arra is maradt majdnem teljes izolációban két hónapom, hogy az újszülött kisbabával együtt lehessek otthon, mielőtt még újra elszólítana a munka. Ez számomra meghálálhatatlan ajándék volt. Ha nincs a vészhelyzet, az otthonomtól távol, más városokban kellett volna épp dolgoznom ez alatt. Anyagilag természetesen tőlem is követelt áldozatokat a korlátozás, de amit cserébe kaptam, az megfizethetetlen. Szóval, az igazság az, hogy én nagyon sokat köszönhetek a koronavírusnak. Remélem, ezzel nem bántok meg senkit. A betegség áldozataira részvéttel, a világszerte ellene küzdőkre pedig nagy tisztelettel gondolok természetesen. Remélem, hogy a nehezén már túl vagyunk!

– Mindeközben azért dolgoznod is kellett, hiszen a munka a színfalak mögött folyt tovább...

– Valóban, ugyan rendezéseim maradtak el a járvány miatt, művészeti vezetői munkaköröm nem szünetelt, hiszen színházunk, bár előadásokat nem tudott tartani, teljes gőzzel gyártotta az online tartalmakat. Folyamatosan tartottuk egymással a kapcsolatot telefonon és e-mailen, a színház home office-ban, de üzemelt. Hálás vagyok mindenkinek, hogy így vészeltük át ezt az időszakot.

– Mit gondolsz, hogy tud újra magára találni a színház, mi most a legfontosabb feladat?

– Rendkívül fontos, hogy legyen ideje a társadalomnak fellélegezni, hogy elmúljon belőlünk a veszélyérzet. Ehhez persze az kell, hogy ne legyen mitől félni. Bízom benne, hogy csak ennyi kell, és ha ez sikerül, az emberek visszatérnek a kulturális szokásaikhoz. Hiszek benne, hogy a színháznak nem csak és kizárólag a szórakoztatás az egyetlen társadalomra gyakorolt hatása. A színházművészet – ha minőségi, a szórakoztatáson keresztül (és nem rovására!), mentális karbantartója és fejlesztője közönségének. Sokat veszítene vele az emberiség. Legfontosabb feladatunk, hogy ezt bizonyítsuk, amint és ameddig csak lehetőségünk van rá. Feladatunk, hogy úgy dolgozzunk, hogy ha megint be kellene zárni a kapukat, az emberek vágyakozzanak utánunk, de nagyon.

– Fennáll annak a veszélye, hogy esetleg eltávolodunk egymástól?

– Nem félek ettől. Az ember nem tudja megváltoztatni alaptermészetét. Márpedig az ember társas lény. Vannak időszakok, mikor el kell távolodnunk egymástól, de ezek mindig csak időszakok voltak a történelemben. A pestis tombolásakor például biztos pesszimistább prognózisokat lehetett felállítani a társadalmi érintkezést illetően.

– Most, hogy újraindult az élet, milyen feladatok várnak rád?

– Megkezdtük az Édes Charity próbáit a Móriczban, azután kezdődik reményeink szerint a VIDOR Fesztivál, sok tennivaló akad az új évad elindítása körül is. Ősszel a sokak által ismert rajzfilm, a Szaffi színpadi adaptációját rendezem, majd a székesfehérvári Vörösmarty Színházban egy Boeing, Boeing című francia bohózatot állítok színpadra. És mindeközben folyamatosan minden létező lehetőséget meg kell ragadnom, hogy a szerelmetes kis csecsemőt és fantasztikus édesanyját szerethessem, ne csak távolról.           

(Szerzõ: Sediánszky Nóra)