Amiről az utcák mesélnek... - Porzsolt István emlékére

Amiről az utcák mesélnek... - Porzsolt István emlékére
Amiről az utcák mesélnek... - Porzsolt István emlékére

Porzsolt István 1910. január 26-án született Anarcson. A felmenői között református lelkészekkel büszkélkedő Porzsolt maga is elvégezte a teológiát, neve mégis elsősorban a tanító- és a tanárképzéssel köthető össze. Magyar–német szakos középiskolai tanári oklevelének birtokában a Leány­kálvi­neum Tanítónőképző Intézet előbb helyettes, majd rendes tanárává nevezték ki 1933-ban. Egy tanév erejéig a bázeli egyetemen teológiai, pszichológiai és pedagógiai ismereteit bővítette, 1937 őszén pedig záró lelkészképesítő vizsgát tett.

1938-ban a Tanítóképző helyettes igazgatója lett. 1939-ben megszerezte a kiegészítő képzést a tanítóképzőkben való tanításhoz, Debrecenben lelkésszé szentelték, majd megházasodott. 1943-tól már kinevezett igazgatóként látta el az iskolaigazgatás, az intézethez tartozó internátus pénzügyeinek kezelését és a lelkészi munkaköri feladatokat. 1946-ban iskolájában szervezték meg a dolgozók tanítóképzőjét, amely vezetése alatt működött 1952-ig. A szabadművelődési tanács elnökévé választotta, ennek a keretében tartott népművelő előadásokat. Az iskolák államosítását követően is megmaradhatott a Tanítóképző igazgatójának, ahonnan 1957-ben bocsátották ki az utolsó képesítőzőket. Ugyanebben az évben elsők között kapta meg a Kiváló tanár kitüntetést. Nagy szerepe volt a Felsőfokú Tanítóképző és a Tanárképző Főiskola megszervezésében. Az előbbinek 1959-tõl 1962-ig, az utóbbinak 1962-tõl 1973-ig főigazgató-helyettese volt. A főiskolán a pedagógiai tanszéket is vezette, miközben segítette munkatársai tudományos kutatómunkáját, előadásokat tartott, cikkeket írt, lektorált.

1973-ban vonult nyugalomba. Búcsúbeszédében annak a reményének adott hangot, hogy „több ezerre menő tanítványaimnak – legalábbis töredékük – szívébe, lelkébe ezt a hajlamot, szándékot, életvitelt igyekeztem beoltani, vonzóvá és követendővé tenni: a nevelői hivatás lényegét, a szüntelen önképzés, a tanulás szeretetének vonzó varázsát”. 1986. december 12-én hunyt el. Több megyei tehetséges diák büszkélkedhet azzal, hogy a róla elnevezett ösztöndíjban részesítették.

 

(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)