A színház egy burok, egy kis tündérvilág menedéke

Anno egy évre jött Nyíregyházára, de egy év híján húsz esztendeje a Móricz Zsigmond Színház társulatának oszlopos tagja Fridrik Noémi. Egy nagy családra lelt itt, és immár háromgyermekes családanyaként teremti meg a hétköznapok harmóniáját. Meglestük, hogyan.

– Színésznőnek születtél, de legalábbis pöttöm kislány korodtól az szerettél volna lenni. Milyen személyiségjegyek döntik ezt el ilyen korán?

– Jó kérdés... Nyilván kell egyfajta exhibicionizmus, mellette közlésvágy, optimizmus, humor, naivitás – na ez utóbbi nagyon kell! Nekem például meggyőződésem volt, hogy ha az ember színész akar lenni, akkor színész lesz. Épp úgy, mint ha valaki tanár, tűzoltó vagy katona akar lenni, akkor azt fogja csinálni. Egy pici falu földműves családjából indultam, a nagyapám kántor volt, talán innen ered a zenei és fellépési vonzalom, s teljes naivitással hittem, hogy amit az ember szeretne, azt valamilyen természetes eredőnél fogva meg is kapja. Persze úgy, hogy tesz is érte. Az első szembesülést a valósággal az hozta el, amikor elmentem a főiskolai felvételire, és 560 jelentkező között találtam magam, a felvehető 18 helyre. Akkor döbbentem rá, hogy de hát nem lehet, nem lesz mindenkiből színész... Végül bekerültem abba a 18-ba.

– Megküzdöttél az álmaidért, színésznő lettél és frissdiplomásként Nyíregyházára kerültél. Milyen közeg, hangulat, csapat fogadott akkor?

– Vajdasági lány vagyok, Nyíregyházáról addig csak a földrajzórán hallottam, hogy ott van valahol, a határ mentén. Vonattal utaztam ide, akkoriban adták át a felújított, modern vasútállomást, és emlékszem, ahogy leszálltam, egy „Úristen, a világ közepére érkeztem!” rácsodálkozás élménye töltött el. Egy pici kis vajdasági falu elhagyatott vasútállomása volt az alap addig. A színházzal pedig egy nagyon-nagyon szerető családba csöppentem, amit azóta is a családomnak tekintek. Nyilván a munkahelyem is, de erősebb az érzelmi kötődés. Itt találtam meg életem nagy kapcsolatait: a barátaimat, a férjemet, itt születtek a gyerekeim. Minden ide köt már, pedig csak egy évre érkeztem, ebből lett mára egy híján húsz esztendő.

– Lehet tudni, melyek voltak a legemlékezetesebb szerepeid?

– Napestig beszélhetnénk erről, de elsőként azt emelném ki, amivel idejöttem, a Liliom Julikáját. Ez volt a szerepálmom, és ezzel indíthattam ebben a színházban. Nagy élményt adott a Sörgyári Capriccio Mariskája, komoly kihívás volt a Kőszívű ember fiaiban Alfonsine. Utóbbi egy tőlem teljesen távol álló karakter, épp ezért volt izgalmas. Nagyon szeretek gyerekeknek játszani, imádom a jó gyerekdarabokat is. A közelmúltból az Alszanak a halak monodrámát hoznám fel, amit Pregitzer Fruzsina rendezett nekem, vagy itt van most a Három nővér Natasája – de mindezek csak gyors szemezgetések. Érdekes, megfigyeltem, hogy minden darab, amiben játszom, különös párhuzamot mutat az életem adott szakaszában történtekkel, ezért mindegyikhez köt ilyen típusú élmény és emlék. Rímelnek a darabok az életemre – de persze mindig azt szereted a legjobban, amiben éppen aktuálisan benne vagy, mert azzal foglalkozol a legintenzívebben és kikerülhetetlen, hogy a mindennapjaid része legyen.

– Említetted a nagy családot, a társulatit, de egy laikus színházrajongó úgy gondolja, hogy egy színésznőt válaszút elé állítja a házasság, a gyerekvállalás. Te viszont megoldottad, méghozzá három gyönyörű csöppséggel (Lili 10, Mia 9, Liza mindjárt 2 éves – a szerk.). Hogy csinálod?

– Elengedhetetlen, hogy olyan társad legyen, aki ebben 1000 millió százalékig támogat, akár úgy is, hogy ideig-óráig feladja azt, amivel éppen foglalkozik, mert engem hív a színpad, a színház. Ez egy borzasztó nehéz logisztika, ráadásul úgy, hogy mi ketten vagyunk, egyik oldalról sincs nagyszülői segítség. Az én szüleim távol, a Vajdaságban, a férjemé már nem élnek, így ketten visszük ezt a „projektet”. Ez nem egy rózsaszín álomköd, ahogy kívülről talán tűnik, a hétköznapok nehézségei ott vannak, de abban nagyon erősek vagyunk, hogy támogatjuk egymást. A harmadik gyerekünk csak jövőre lesz ovis, ez megint egy új fejezetet nyit az életünkben, de majd szépen megtanuljuk, mit hogyan kell csinálnunk, hogy mindenkinek jó legyen.

– Vallod, az ember sokszínű, és te mindig megkeresed magadban azt az ént, amely segít belebújni a szerepbe. Ez ilyen egyszerű lenne?

– Nem, ez nagyon nem egyszerű feladat. Könnyűnek hangzik, hogy az egyik fiókodat kinyitod, és előveszed az acsarkodó énedet, vagy a másikat, a naiv kis szőkét, vagy a harmadikat, a kis boszorkányos furfangot. Ez nem megy ilyen könnyen, ellenkezőleg: embert próbálóan nehéz. Sokszor csak egy szerep által jössz rá, hogy valójában ez benned is megvan, bármennyire azt hinnéd, hogy egyáltalán nem vagy ilyen. Csak ahhoz, hogy közelebb kerülj a karakterhez, hogy hiteles legyél, elkezded kutatni, hogy mi az a pont, amibe belekapaszkodhatsz, mitől lesz például valaki a végtelenségig gonosz, elvetemült gyilkos. Annak is van valami eredője, azt kell megtalálni, hogyan jut el odáig. Ez egy hosszú, nehéz, olykor gyötrelmes kihívás.

– Ötletelő ember vagy, egy új világot is létrehoztál, a MiLi Világát, amiben a lányaid inspiráltak. Mit jelent neked a tűnemezelés?

– A lelassulást, a puhaságot, a melegséget. Mindazt, amibe érdemes kapaszkodni. Ez egy kis rejtekhely, egy kis tündérvilág. A színház, a színészi lét is egy külön burok a külvilághoz képest, és én keresem ezeket a kis burkokat, ahova el lehet menekülni.

– Rövidesen jön a szenteste, hogyan telt az adventi készülődés? Munkával vagy már ünnepi ráhangolódással, lelassulással?

– Sűrű időszak volt, előadásokkal, éjszakánként a nemezeléssel, mert az feltölt, megnyugtat, lelassít, erőt ad a következő naphoz. A kicsik mellett megszoktam, hogyan lehet kevés alvással is regenerálódni a hétköznapokban, és ez egész évre igaz. Megtalálom a nyugalmas éjszakákat, amikor már lecsendesedik a világ és mindenki körülöttem.

– Hogyan töltöd a karácsonyt?

– Várjuk a szüleimet, Nyíregyházán jön össze a család már évek óta. Finomakat eszünk, de a legfontosabb, hogy együtt vagyunk, és ettől nem kell több.

(Szerző: Nyéki Zsolt)