A Móricz Zsigmond Színház művészei a karantén ideje alatt buzdító, a közös felelősségvállalást segítő videókkal szólítják meg a közönséget. Urmai Gábor játékos üzenete a népszerűségi lista élén áll. Színházról, színészi hitvallásról, múltról és jelenről beszélgettünk.

– Mire emlékszel vissza a legszívesebben az elmúlt évekből?

– Ötödik évadomat töltöm a színháznál és úgy tervezem, innen megyek majd nyugdíjba; szeretnék addig játszani, amíg a hamut ma­munak nem mondom. Nagy örömmel szerződtem Nyíregyházára, már csak azért is, mert huszonnyolc évvel ezelőtt majdnem itt kezdtem a pályámat. Ifjúkori barátom, Pet­neházy Attila itt volt pályakezdő színész, s az akkori igazgató, Csíkos Sándor engem is le akart szerződtetni, de addigra már aláírtam az Arizona Színházhoz kötő szerződésemet. Amikor ide kerültem, könnyű volt a beilleszkedés, mert az én korosztályomból mindenkit régi barátként üdvözölhettem, a fiatalokkal meg könnyen megtaláltam a hangot.

– Milyen típusú színésznek tartod magad, milyen feladat áll hozzád a legközelebb?

– Alapvetően karakterszínész vagyok, igyekszem a legkisebb szerepből is „várat” építeni. Talán ez az erősségem. Eközben behozom az adott karakter múltját, sorsát, eljátszom a jelenét, és megsejtetem a jövőjét. Azt gondolom, az elmúlt öt évben azt osztották rám, amit nekem kellett eljátszanom. Nincs hiányérzetem. Ne legyenek szerepálmaid, mert megkapod!

– A jelen sajátosságaihoz mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell. Fontosnak tartod a humort egy ilyen „túlélési” helyzetben?

– Igen. Máshogy nem lehet, mert az állandó rettegést, feszültséget a szervezetünk sínyli meg. Alapvetően jó kedélyű, vidám ember vagyok. Persze nekem is vannak bajaim, sérelmeim, fóbiáim, indulataim, ki nem mondott vágyaim. Az a jó a színészetben, hogy ezeket ki tudod játszani magadból, mintegy terápiaként.

– Most egy időre a színház, melynek elsődleges eleme a kontaktus, üres, de legalábbis virtuális térré változott. Mit érzel jelenleg a legfontosabb üzenetnek?

– Azon kívül, hogy „Maradj otthon!”, most a legfontosabb az egymás iránti figyelem, türelem. Az egónk háttérbe szorítása. Most nem az ÉN VAGYOK, hanem a MI LESZÜNK ideje jött el! Ne most akarjuk bepótolni azokat a találkozásokat, amiket eddig elmulasztottunk. Lesz rá idő, ha ezen túl leszünk, akkor újra egymás felé kell fordulnunk. Fedezzük fel azokat az emberi értékeket, amelyek megvoltak, csak elfelejtettük. Nagy László üzenete most is aktuális: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük!”                   

(Szerző: Sediánszky Nóra)