Csak egy szürke hétköznap

Hangosan recsegett a régi padló. Mária ide-oda sétálgatott az ágy és a vasalódeszka között, elvégre a ruhák nem hajtogatják össze saját magukat. Nem volt nehéz munka, mégis annyira kimerültnek érezte magát, mintha napok óta nem aludt volna. Éjjelente sokat forgolódott, fejében egymást kergették gondolatai, gyakran fel is riadt csurom vizes homlokkal egy-egy rémálomból. Félszemmel odapillantott kisfiára, aki mit sem sejtőn, gondtalanul játszott az ablakpárkánynál. Kis barna fején megtört a fény arany sugara, amely glóriát vont köré, és talán egyetlen pillanatra tényleg angyalnak látszott.
Misike tágra nyílt szemmel és visszafojtott lélegzettel bámult az utcára. Amióta először pillantotta meg a hatalmas, vasból készült monstrumokat, minden vágya az volt, hogy közelebbről is megvizsgálhassa őket. Vajon mi van a belsőjükben? Mi mindenen tudnak átmenni? Sosem merte megkérdezni az anyukájától, mert amikor egyszer Kardos bácsi, az öreg gondnok szóba hozta, az anyukája nagyon szomorú lett. Ő a világért sem szomorítaná el az édesanyját, de, mégis, a kíváncsiság csiklandozta minden porcikáját. Lassan elszakította tekintetét az utca képétől, és bizonytalanul ellökte magát az ablakpárkánytól. A guggolástól bizonytalan léptekkel közeledett az anyukája felé, aki még mindig a házimunkával foglalkozott. Libegett a szoknyája a munka hevében, feszült mozdulatokkal simítgatta az
anyagot a forró a vassal. Misike odaóvakodott, és gyengéden meghúzogatta édesanyja ruhájának szegélyét. Mária kezében megállt a vasaló. Lenézett gyermekére, aki hatalmas bogár szemekkel bámult rá. Leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljenek.
-Édesanya, miért vannak itt a tankok?
Mária arcára kiült a döbbenet. Misike, ezt látva, tördelni kezdte apró kezeit. Édesanyja ráncai ebben a pillanatban eltűntek, lágy mosollyal húzta magához a kisfiút.
- Ne aggódj, kincsem, azok a nehéz kocsik csak elegyengetik a girbegurba utakat. Hát nem emlékszel, hogy amikor legutóbb szaladgáltál, elestél és sírva jöttél édesanyához?
Misike összeráncolta a szemöldökét, és megsimogatta a térdét, ahol még azóta is látszott a horzsolás Mária megsimogatta a gyermek arcát és visszafordult a munkához A kisfiú nem tűnt elégedettnek a válasszal. Álldogált még egy darabig a vasalódeszka mellett, hátha történik valami. Miután beleunt a várakozásba, visszaszaladt az ablakhoz, kezére hajtotta a fejét és dúdolva nézelődött oda s vissza az utcájukban.
Lassan eltelt a délelőtt, szegényes ebédhez készülődtek. A „menük” semmiben sem különböztek egymástól. Napról napra ugyanolyan száraz kenyeret ettek. Jobb napokon jutott egy kis vajra is, bár arról sem lehetett tudni, mikori, mégis hatalmas örömmel töltötte el őket. Ebédkor Misike mindig a jobb oldali székre szokott ülni, mert az volt a legfehérebb, a legsudárabb és legkényelmesebb. Ilyenkor édesapja rendszerint megveregette a vállát, hogy: „ Nocsak, még le sem ér a lába, mégis övé az asztalfő!”.
A kisfiú hirtelen már nem dudorászott. Szemével édesanyja tekintetét kereste.
- Édesanya, mondd, édesapa mikor jön haza, hogy megveregesse a vállam, amikor a legfehérebb széken ülök?
A nő kezei ökölbe szorultak, szemeit lesütötte. A munka hevében egy kósza hajtincs az arca elé szökött. Mély levegőt vett, kiseperte, és megszólalt:
- Édesapára nagy szükség van ott, ahova ment. Túl a városokon, túl a falvakon és a mezőkön, egy hatalmas vörös medve tört be a hazánkba. Ha legyőzi, bundájából varázsködmönt és varázskalapot varratunk, amelyben sosem fázunk többé.
Misike elképzelte magán a varázskalapot. De ő inkább sálat szeretne, mert a sapkát úgyis csak elhagyná, aztán az édesanyja az egész városon keresztülkergetné miatta. Nyolc óra tájékán lefekvéshez készülődtek. Mária megvetette a gyermek ágyát, felrázta párnáját, majd lefektette. Betakargatta, és elbúcsúzott tőle. Lépteinek kopogása távolodni hallatszott a folyosó parkettáin.
Misike gondolataiban végigjárta az utcákat, beült a tankokba, hogy a hegyekből mezőt csináljon, és megleste az óriási félelmetes vörös medvét is. Lehunyta a szemét, összekulcsolta ujjacskáit, és így suttogott:
- Én Istenem, tudom, hogy nem szabadna hozzád szólnom, de te mindig meghallgattál. Add Uram, hogy Édesanya megint mindig mosolyogjon, és hogy Édesapa legyőzze a hatalmas szörnyeteget. Hadd legyünk újra együtt, hadd nevessünk, és hadd szeressük egymást úgy, ahogy ezelőtt.

Bordás Bernadett: A Nap és a Hold – 2. helyezett

Nyíregyházi SzC, Sipkay Barna Kereskedelmi, Vendéglátóipari, Idegenforgalmi Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégiuma. Felkészítő tanára: Listvánné Huszti Judit

A Nap és a Hold

Futunk.
Az utcák szürkék, még sosem voltam kint ilyen későn, mert a Mama szerint a jó kislányok nem mászkálnak az utcán az anyukájuk nélkül, és megígértem a Papának, hogy jó leszek, míg ő tanul, és a Mama sem megy ki a házból ilyenkor, úgyhogy én sem. Ilyen egyszerű.
Elmegyünk a cuki néni háza előtt, aki mindig cukorkát ad nekem, pedig a Mama mondja, hogy „Ezt nem fogadhatjuk el, Vilma néni!”, mert a cukorka drága, de a néni a kezembe nyomja és rám villantja a foghíjas mosolyát. Erre válaszul én is mindig ezt csinálom, de miután egyszer említettem neki, hogy „Vilma néni! Annyi foga van, mint nekem!” (ami miatt Mama nagyon mérges lett), nem teszek megjegyzést, csak mosolygok. Vagyis azt hiszem, mérges volt, mert nagyon szorította a kezem hazafelé, de hallottam, hogy este a Papának nevetve mesélte el.
A Papa próbál bebugyolálni a saját kabátjába is, ami jó ötlet, mert már kezdek fázni. Megigazít a karjában. Észre sem vettem, hogy elkezdett esni az eső. A Papa arcát nézem, mire ő egy szőrös puszit nyom az arcomra.
-Szúúúúúúr! - mondom kuncogva, mert mindig ezt játsszuk, de most a Papa nem nevet. A Mamára nézek, hogy megtudjam, a Papának mi a baja, de ő kicsit lemaradt már, pont mint mikor fogócskázunk, de akkor mindig szól, és a Papa megvárja. Ami persze értelmetlen, mert akkor a Mama elkapja, de ez is olyan felnőtt dolog lehet, amit „majd megértek”.
-Papa – suttogom.-, Mama lemaradt – erre előbb rám nézett, mintha nem értette volna, mit mondok. Nyitottam a szám, hogy újra elmondjam neki, de aztán megfordult és hátranézett.
A Mama közelít, kezében a kosarával, talán az lassította le. Mikor fogócskázunk, sosincs nála kosár, és úgy is lassú. Mikor mellénk ér, csúnyán néz Papára.
-Mondtam, hogy ne várjatok rám! - suttogja, de aztán egyből tovább is indul. A Papa követi, megigazít a karjában. Szorosabban fogom át a nyakát.
-De azt mégsem várhatod, hogy itt hagyjalak! - fura a Papa hangja. Még sosem halottam remegni.
-De, ha ezzel megmented a lányunkat! - suttogta vissza a Mama. Ismerem ezt a hangot, mindig a Nagyival beszélt így, mikor ő a süteményét kritizálta. Ezt a szót is tőle tanultam, bár nem tudom, mit jelent, de mindig azt mondják rám, hogy „Milyen okos kislány!”, mikor a Mamától tanult szavakat használom.
-Mindkettőtöket meg akarom menteni.
-Én is - a Mama ekkor hátrafordul, megsimogatja a Papa arcát, majd az enyémet is. Rámosolygok. - Ti vagytok számomra a legfontosabbak, ugye, tudod? - a Papa bólint és megpuszilja a Mama kezét.
Továbbmegyünk, előbb sétálunk, aztán futunk, de a Mama végig szorosan mögöttünk marad. Az utca egyre sötétebb, már alig látok, csak a lépteik kopogását hallom. Hová megyünk? Miért nem maradtunk otthon?
-Haza akarok menni – mondom a Papa vállára dőlve. Ő feljebb tesz a karján. Az én Papám a legerősebb ember az egész világon.
-Nem mehetünk haza, prücsök – suttogja.-, de ahova megyünk, biztonságos lesz, és ott is lesznek új barátaid, rendben?
Nem volt rendben, de azért bólintottam. Nem értettem, miért mondja ezt a Papa, de éreztem, hogy most nem fogok többet megtudni tőle. Visszafeküdtem a vállára. Egyre jobban fáztam. A Mama megint lemaradt picit, de nem annyira, hogy szóljak.
-Megjöttünk – suttogta Papa. Kabátzsebéből előhalászott egy kulcsot, majd letett a földre. Egészen elgémberedtek a lábaim, megkapaszkodtam a kapuban, hogy meg tudjak állni.
Egyszerre fény telítette be az utcát. Egy autó fényszórója? Olyan volt, mint két szem, köztük pedig a Mama rohanó alakját láttam.
Aztán fülsüketítő durranásokat. A fülem elé tettem a kezem, de a Papa belökött a kapun.
Az utolsó, amit láttam, Mama alakja, ahogy elesik, és hallottam a halk sikolyát.

A Papa magához húzott. Remegett a mellkasa, és nem értettem, miért. Aztán éreztem, hogy a könnyei bevizezik még jobban a hajam. Papa sosem sírt.
-Miért sírsz, Papa?
-Annyira sajnálom, Kincsem! Annyira sajnálom! - a kapualjban ültünk, de nem emlékszem az eltelt pár percre.
-Fáj a fejem, Papa.
-Annyira sajnálom! Nem akartam, hogy bajod essen!
-Hol a Mama? - kérdezem, mire még erősebben szorít magához. -Papa? Hol a Mama?
Nem válaszol, csak szomorúan néz rám. Eltolom magamtól, mire megsimogatja az arcom. Látom, hogy vörös a kabátja. Mi lehet ez? Megérintem a foltot, mire megint el kezd zokogni.
-Annyira sajnálom, Kincsem!
-Hol a Mama? - már én is sírok. Hirtelen nagyon megijedek, fájok és fázok, és a Mamát akarom, de Papa nem mondja el, hova tűnt.
-Menjünk be!
-Nem! - felállok, és hátrálni kezdek. - Hol a Mama? Mondd meg, hol a Mama!
Megrázza a fejét. A zokogás rázza a vállát. Rendben, akkor megkeresem én. Elfutok a lába mellett, ki a sötét útra, de a távolból fény szűrődik.
És meglátom. Ott fekszik, ahol elesett, arccal előre. Melléfutok.
-Mama? - suttogom. -Mama, kelj fel, kérlek, majd bent alszunk! - megrázom a vállát. Nem mozdul. Mellétérdelek, próbálom felemelni a fejét. - Mama? Mama, ébredj fel, Mama, kérlek, ébredj fel, Mama!
Ekkor látom meg, hogy a kabátja teljesen piros, mint a folt a Papa ujján. Az eső miatt tiszta víz lett a haja. A kendője lecsúszott a fejéről. Lehasalok mellé, hogy az arcunk egymás mellett legyen. A szeme nyitva van, de nem lát. Miért nem lát?
-Mama, kérlek, kelj fel! - suttogom megint, a haját simogatva. De már valahogy tudom, hogy nem fog. Mikor Nagypapi meghalt, akkor is azt mondták, hogy nem kelt fel, hiába szóltak neki, de ő öreg volt, a Mama meg fiatal, ez nem igazságos, miért az én Mamám? Vissza akarom kapni az anyukámat! Fel kell kelnie!
A Papa karját érzem magam körül, ahogy felemel, de nem akarok elmenni.
-Ne! Engedj el, a Mamát akarom, kérlek, tegyél le! - kiabálom, próbálok szabadulni, de vasmarokkal szorít. Befogja a számat, miközben azt suttogja, hogy sajnálja, én pedig csak zokogni tudok, míg el nem tűnik a Mama.

A Papa újságot olvas az asztalnál, mikor lejövök a lépcsőn. Felnéz, és elmosolyodik. Az évek során meggörnyedt a háta picit, de még mindig nagyon fiatal volt, és a barátnőim szerint jóképű is. Az arca épphogy elkezdett ráncosodni. De mikor mosolygott, pont olyan volt, mint gyermekkoromban, a húszas évei derekán, a frissen diplomázott ügyvéd, aki a munka mellett még a lányáról is gondoskodott. Mindig azt hittem, a Papa egyfajta hős volt, mint azokban a képregényekben, amiket egy évfolyamtársam nagybátyja hozott Amerikából.
-Pont úgy nézel ki, mint anyád. - sóhajtotta. Mikor szóba került a Mama, mindig szomorú lett, én pedig elszégyelltem magam. Alig voltam hétéves, és nem emlékszem rá annyira, mint kellene. A Papa szerint ez nem baj, hisz kicsi voltam még. Ezért annyiszor kértem, hogy meséljen róla, míg már az ő emlékei az enyémek nem lettek, és mára már összefolyt, mit mesélt Papa, és mire emlékszem én valójában.
De a halála évfordulóján mindig elcsendesedett. Tudom, hogy fájt neki néha rám nézni is, mert olyan voltam, mint a Mama kicsiben, de ahogy idősödtem ez a fájdalom mintha lágyult volna. Az idő még a halált is megszépíti.
-Köszönöm – mondom mosolyogva, és tettem egy fordulatot a ruhámban. Ez a lehető legszebb bók, amit mondhatott, hisz tudom, számára az anyám volt a világ legszebb nője. Leülök vele szembe az asztalhoz. A kis lakásban állandóan kávéillat terjengett, amiről mindig a Papa jut eszembe. Átnyúlt az asztal felett, mire megfogtam a kezét.
-Papa, kérdezhetek valamit? - mindig így kezdtem, mikor a Mamáról szerettem volna tudni valamit. Persze most is bólintott, mint mindig, száján szomorú mosoly játszott. - Miért mentünk el otthonról? Akkor éjjel?
Figyelem az arcát. Nem erre a kérdésre számított, de megszorítja az ujjaim.
-A diákok gyűlést szerveztek az egyetemen. Változást akartak, tudod? - nem tudtam, de bólintottam.- Ott voltam az egyetemen én is, aznap. Hallottam, mit akarnak, és bár egyetértettem velük, és talán én is beálltam volna közéjük, de már volt egy lányom, egy feleségem, akiket meg akartam védeni. Így hazamentem, elmondtam anyádnak, mit hallottam, és úgy döntöttünk, hogy eljövünk. Vidékre megyünk, vagy talán el az országból, amíg le nem tisztázódik a helyzet. Csak rosszkor voltunk rossz helyen.
-De ugye nem okolod magad miatta, igaz?
Keserű mosoly suhant át az arcán, majd sóhajtott. Először nézett a szemembe.
-Már nem. - sóhajtott.- A Mamád gyors volt, 20 évesen már gyereket akart, év végére megszülettél te, szinte nem is illett volna hozzá, ha megöregszik. Olyan volt, mint egy hurrikán.
Hullámként önti el a belsőm a bűntudat és a szomorúság. Elengedi a kezem, és a konyhapulthoz lép. A hátát szuggerálom, hátha mond még valamit, de csendben marad. Mikor egy örökkévalóság után újra megszólal, így szól:
-Te tartottál életben – mondja, nem fordul felém. -Mikor elvesztettem anyádat, azt hittem sosem kel fel többé a Nap -megrázza a fejét, majd felém fordul.- Aztán rájöttem, hogy bár a Napot elvesztettem, a Holdam még megmaradt. Te vezettél át az éjszakán, Kincsem, míg már nem számított, nappal van-e vagy éjszaka. És nézzenek oda! Csodálatos fiatal nő lettél. Tudom, hogy az apádként nem kellene ezt mondanom, de alig várom, hogy valakinek te legyél a Napja-ezen elmosolyodtam.
-Nem akartál új Napot találni?
-Nem. A Holdam is elég nagy munkát jelentett – mondta nevetve.
-De a Mama azt akarná, hogy boldog légy.
Erre cinkos, szinte kisfiús mosollyal nézett rám: -Ki mondta, hogy nem vagyok az?

A Papa nevet. Hangosan, mikor a rádióban hallja, hogy Kádár meghalt. Köhög kettőt, majd tovább nevet.
-Min nevetsz, Nagypapa? -kérdezi a fürtös kislány az ölében, de ő csak a fejét rázza.
-Majd ha nagyobb leszel, elmondom, és te is nevetni fogsz!

Az esőcseppek úgy hullanak a fekete földre, mintha könnycseppek lennének. Az én könnyeim, az égé, a Földé. Ma még az esőre sem vagyok mérges, mint általában. A kislányom a kezemet fogja, a másik keze az apja ölében nyugszik. Elmosolyodom a sírt nézve.
Több mint negyven év kellett, hogy a szüleim újra találkozzanak.

Czakó Anna: Porcelánbabák – avagy a történet amelyet sohasem mondhattam el – 3. helyezett

Nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnázium; Felkészítő tanárai: Hegyiné Zsíros Csilla és Dr. Czakóné Vark Rita.

Porcelánbabák
avagy a történet, amelyet sohasem mondhattam el

1934. augusztus 23.
A múló nyári napsugár melegen futtatta végig utolsó sugarait a lovak patájától porzó földeken. A munkások is elindultak hazafelé, ki-ki ment a saját portájára, hogy családja körében fogyaszthassa el kora esti vacsoráját. Sváner András is így tett, s titokban már alig várta, hogy felesége elé tegye a nyáron már megszokottá vált, mégis minden alkalommal egyre finomabbnak tűnő fehér takarmányrépából készült főzeléket. A földekről ugyanis nehéz lett volna hazamenni ebédelni, így napközben maradt a kenyér hagymával.
Amint átlépte fehérre meszelt vert falú házának ajtaját, hangos civakodásra lett figyelmes a szobában tartózkodó négy gyerek között. Legkisebb gyermeke, Annuska épp a bátyja nyakába csimpaszkodva igyekezett visszaszerezni a hófehér arcú, törékeny porcelánbabát, amelyet a szerencsésebb sorsú gazda gyerekétől „örökölt meg”. Ebben a harci feladatban segített neki a legidősebb nővér, Mária és Erzsébet - a családban egyszerűen csak Bözsi is.
András csak mosolygott: ez a csata náluk mindennapos volt. Csak érezzék jól magukat a gyerekek, amíg azok lehetnek. Az akció sikerrel járt: Annuska kezében ismét ott volt a porcelánbaba, s kajánul vigyorgott rá bátyjára, akit édesapja után szintén Andrásnak neveztek, majd megpillantva a földekről hazatérő férfit, a nyakába vetette magát.
- Édesapa! Csakhogy végre itthon van, Andris bátyám már megint elvette tőlünk Lili bárónőt! Az apa megjátszott rosszallással csóválta meg a fejét:
- Hát, ez az Andris, hogy miket csinál! Nem lehet, hogy csak játszani akart veletek? Biztos ő akart lenne Lili báró úr!- mondta, mire Annuska elgondolkodott. A fiú a képtelen ötletet hallva közbevágott:
- Még mit nem! Én aztán nem játszom ilyen gyerekes dolgokat! A babázás egyébként is lányoknak való! - fonta össze durcásan karjait. De Annuska sírásra görbülő száját látva, inkább meggondolta magát:
- Hát … talán, mégis én szeretnék lenni Lili báró úr! Engedd meg, Annuska, hogy veletek játszak én is!
- Nem is tudom - nézett rá kétkedve Annuska -, a múltkor is úgy megszorítottad Lili bárónőt, hogy betört a mellkasa!
- De utána megragasztottam! Ugyanolyan csinos, mint annak előtte! - érvelt a fiú, a kislány pedig engedni látszott, s óvatosan a kezébe adta a porcelánbabát.
- Köszönöm! Ígérem, hogy ezúttal vigyázni fogok rá!
Annuska mosolygott, s boldogan adta össze az újdonsült báró urat Lili kisasszonnyal. A násznép a család volt, rögtön a menyegző után pedig megkezdődött az ünnepi vacsora, az isteni takarmányrépa-főzelékkel.

1936. december 17.
- Andris, babázz velem, kérlek!- emelte fel a kissé már megviselt játékot Annuska.
- Édesapának kell segítenem, most nem érek rá, Anna!- tolta el a fiú, majd elsietett.
A kislány szomorúan ült le a földre, s egyedül kezdett el játszani, de hamar rájött, hogy ez nem olyan mókás, mint amikor mindannyian együtt voltak. Hiányoztak neki azok a régi nyári délutánok. Bár megértette, hogy ilyenkor lefoglalja az idősebbeket az iskola, no meg persze a tüzelőfa sem vágja fel magát!
Ő is kivette részét a ház körüli munkákból, már ebédet is tudott főzni - bár abban azért Édesanya segített-, mégis maradt ideje játékra. Egyszerűen nem bírta megérteni, hogy miként lesz mindenkinek valami halaszthatatlan munkája, amint ő játszani szeretne velük!
- Bözsi! Te ugye babázol velem? – kiáltotta belépő nővérének.
Erzsébet már éppen szóra nyitotta volna ajkait, hogy elutasítsa az ajánlatot, de meglátva Annuska szemében a reményvesztettséget, meggondolta magát. Elvégre vele is játszott annak idején Mária.
- Hát persze, Annuska, rád mindig tudok időt szakítani! - válaszolta mosolyogva, s hallgatta a boldogan csilingelő hangot, hogy Lili bárónőt éppen merre felé viszi az útja.
Bözsi megtartotta ígéretét: mindig hajlandó volt leülni Annuska mellé, hogy mókás megnyilvánulásaival feldobja az egyhangú napokat, még ha így néha el is késett az iskolából. A két nővér így vált lassacskán elválaszthatatlanná, nekik volt talán a legszorosabb kapcsolatuk egész Vencsellőn, s olybá tűnt, semmi sem szakíthatja szét őket.

1944. december 25.
A faluban kidobolták, hogy minden nőnek, aki betöltötte a tizennyolcat, de még nincs harminckettő, s minden férfinak 17-től 45 éves korig az iskola előtt kell gyülekeznie.
Máriát, Andrist és Bözsit elkísérte Annuska is, mert kíváncsi volt, hogy mi lehet annyira fontos, hogy szinte az egész falut odacsődítik. Sok ismerős arcot láttak, köszöntek néhány iskolatársuknak, vagy akiket a földekről ismertek. De nem volt itt mindenki, csak azok, akik német nevet viseltek.
Annuska pontosan emlékezett arra a néhány nappal ezelőtti kora délutánra, amikor néhány tisztviselő azzal kopogott be hozzájuk, hogy a családban élők kora felől érdeklődjenek. Még akkor nem tudták, hogy mire kell ez, biztos csak valami ellenőrzés, suttogták a faluban.
A községbíró most hirdeti ki, hogy minden megjelentet elvisznek háromnapi munkára, s másnap korán indulnak. Azt nem mondták meg, hogy hová, csak annyit közöltek, hogy egyheti élelmet pakoljanak maguknak.
- Miért kéne pont nektek mennetek? Minek van rátok is szükség ahhoz, hogy újjáépítsék az országot, hisz még tart a háború! - nézett testvéreire értetlenül Annuska.
- Három napot kibírunk, utána jövünk vissza! Ne törd a fejed a nagy emberek ostoba ötletein, úgysem találsz bennük értelmet!- csóválta meg fejét Andris, ezzel lezártnak tekintetve a beszélgetést.
Elbúcsúztak az otthoniaktól, de az állomáson úgy terelték fel őket a marhavagonokba az oroszul beszélő katonák, mintha állatok lennének. Csak amikor több nap után megérkeztek, derült ki, hogy Ukrajnában vannak.
A három napból, három hónap, majd három év lett. Otthon, a faluban alig lehetett bármit is megtudni azokról, akiket elvittek, egy dologban viszont biztosak voltak az emberek: nem fog mindenki visszatérni, sőt igazán szerencsésnek mondhatja magát az, akit újra láthat a család.

1946. szeptember 21.
Két évvel ezelőtt mindenki, Bözsi is még úgy gondolta, hogy pár nap múlva újra otthon lesznek, s ismét együtt bolondozhat Annuskával. De miután felrakták őket a vagonokba, már nem volt annyira biztos a dologban. Ukrajnában egy hónappal később, már elfelejtett hinni. 320 méter mélyen egy szénbányában az embernek már nem sok ideje és ereje marad töprengeni azon, hogy mit hoz majd a jövő. Bözsi még ebben a reménytelenségben is szerencsésnek tartotta magát, hiszen legalább tudta, hogy merre vannak a testvérei. Annak is örült, hogy őt csak a szén fekete pora koszolta össze, nem pedig az orosz katonák mocskos keze.
Mert bizony keringtek a bányában dolgozók között olyan pletykák, hogy néha odaállt egy katona egy csoport nő közé, s megkérdezte tőlük, hogy ki akar hazamenni. Bözsi szerint bolondok voltak, akik jelentkeztek erre a kérdésre, s úgymond „munkára”, s ez a véleménye minden alkalommal megerősödött benne, amikor egy-egy nő zokogva tántorgott ki a katonák lakhelyéről.
Fájdalmas volt azzal a tudattal létezni, hogy talán nem láthatja többé a családját, a barátait, Annuskát. Minduntalan könny szökött a szemébe, hogy egyedül hagyta a kishúgát. Ó, hol vannak már azok a nyári délutánok, amikor mind a négyen együtt játszottak! Amikor a legnagyobb gondjuk az volt, hogy Andris elvette Annuskától a porcelánbabáját!
Ezek a pillanatok mind megszűntek létezni, s Bözsi nem is kívánta azt, hogy újra megtörténjenek. Egy dolgot szeretett volna, hogy soha ne kelljen látnia maga mellett Annuskát is a szénbánya fullasztó levegőjét szívva, és a soha el nem jövő hazajutásban reménykedve.

1948. február 19.
Bözsi nagyot szippantott a tiszta levegőből, s szomorúan mosolyodott el. Milyen régen is volt, amikor utoljára érezte ezt az illatot! Az otthon illatát. Szíve mégis nyugtalan volt, keserű, s hatalmas űr tátongott a szívében. Semmi nem volt ugyanolyan. A falu kongott az ürességtől, sehol nem volt az a jókedv, ami az emlékeiben élt. Soha nem lesz ugyanolyan az élet, ezt tudta jól, de meg kell próbálnia boldognak lenni, ha csak Annuska kedvéért is. Vajon annyi hosszú év után, nevezheti őt még így? Minden bizonnyal felnőtt azóta, talán már udvarlója is van. Az is lehet, hogy már nem is emlékszik rá. Az eddigi enyhe öröm is szorongásba fulladt, de aztán tett egy lépést, majd még egyet. Lassacskán elérte a családi házat, de szíve összeszorult a látványtól: a mindig oly nagy rendben lévő kert most gazos volt, a kopasz fák pedig csak még sivárabbá tették a képet.
Nyílt az ajtó, s egy idegen asszony jött ki rajta, a kapuhoz sétált, s megállt a kócos lány előtt.
- Mit parancsol?- kérdezte, s hangjából minden kedvesség hiányzott.
-Itt éltem három évvel ezelőtt. Hol van a családom, hol van Annuska?- nézett kétségbeesetten a nőre, a hangja megtört, s már nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ.
Az asszony szemeiben sajnálat csillant, majd visszasietett a házba, s egy megviselt dobozzal tért vissza, amit Bözsi kezébe adott. A lány remegő ujjakkal emelte fel a doboz tetejét, s abban egy játékot talált koszos rongyokba csavarva.
- Két évvel ezelőtt összegyűjtötték az összes német nevű embert, s elhurcolták őket. Azt hallottam, hogy sokat közülük kivégeztek - mondta az asszony, s nem mert a fiatal nőre nézni.
- Nem maradt itt senki? - suttogta Bözsi.
- Sajnálom.
A lány bólintott, majd hátat fordított, s csak üres tekintettel nézte a porcelánbaba megrepedezett, poros arcocskáját. Szeméből egy könnycsepp gördült le, ami aztán a játékra csöppent, csíkot húzva maga után a vékony koszrétegben.
Nem volt itt Annuska, nem volt itt a családja. Felesleges volt annyi éven át reménykednie abban, hogy újra láthatja őket. De nem fogja feladni!
Akkor is megtalálja az ő kishúgát, ha már a testében nem lakozik lélek, ha nem fog többet ránevetni, ha nem fogja őt többet babázni hívni.
Ha kell, akkor át fog törni a kegyetlen katonák sorfalán, ha kell, visszamegy a bányába!
S ha kell, akkor mosolyogni fog a világ felé, ha belül olyanná is válik, akár a porcelánbaba: kongó ürességgel a mellkasában, mely egy összetört, üres szívet takar.

Dédnagyanyám, „Ardó Lili” emlékére