Majd így folytatta gondolatmenetét: „A mi kis országalapításunknak is meglesznek a maga nehézségei, örömei, vereségei, győzelmei. Mindegyitek megmutathatja, mi lakik benne, s ember-e a maga talpán?” Végezetül feltette a kérdést: „Akartok-e velem jönni? Aki kényelmet keres, aki fél a kemény élet küzdelmeitől, az maradjon itthon!”

A cserkészek többsége örömmel mondott igent, hiszen a táborokkal feltették az egész évi együttmunkálkodásukra a koronát. A megfelelő táborhely kiválasztása, engedélykérés a terület tulajdonosától és az élelemellátás biztosítása a parancsnokok feladata volt. Szervezhettek álló- és mozgótábort, önállóan vagy több csapat összefogásával. Csatlakozhattak országos táborokhoz, sőt néhány cserkész külföldre is eljuthatott. A legalább két-három hetes időtartamú táborok voltak a jellemzőek.

A 285. Szent László cserkészcsapat egykori tagjának, Horváth Sándornak a naplójából bepillantást nyerhetünk a táborok életébe: „Parád község közelében, egy hegy lábánál táboroztunk. Egyik oldalon a hegy és az erdő, a másik oldalon egy nagy mező, a harmadik oldalon pedig egy krisztálytiszta gyors hegyipatak szegélyezte a sátortábort, ahol a tábor közepén egy magas rúdon ott lengett a nemzeti lobogó. A patakban fürödtünk, a mezőn football-mérkőzéseket rendeztünk, az erdő pedig nagy számháborúk csatatere volt. Reggelente önként jelentkező fiúk hozták el egy társszekéren nagy tejeskannákban a reggelihez szükséges friss tejet a néhány kilométerre lévő parádi kastélyból”.

A táborok is hozzájárultak a két világháború közötti cserkészet célkitűzéséhez, hogy a fogadalmat tevők „emberebb emberré és magyarabb magyarrá” váljanak.

Ilyés Gábor helytörténész