Príma, azaz kitűnő televíziós, különdíjjal

– Valóban nagyon meglepett már a jelölés is, az emberben nincs ilyen elvárás. Aztán, mikor megnéztem az előző évek nyerteseiről szóló kisfilmet, azt mondtam: ebben a társaságban már jelöltnek is nagyon jó lenni. A díj pedig külön öröm, mert azt jelenti, itthon is észrevették a létrehozott értékeinket – vallotta a nálunk sokszor csak Misi bácsinak becézett, egyébként még fiatalos operatőr, mikor számára szokatlan módon leültettem, hogy nyilatkozzon. Újszerű, mert a másik oldalon mindent csinál: nemcsak a kamera mögött áll, hanem adást rendez, vág, díszletet tervez (és kivitelez...), s ha kell, szerel is. Eredendően ugyanis ez a szakmája.

– Te ott voltál a tévénk kezdeteinél. De hol volt az az ott?

– Az előzmények a főiskolához kötődnek, 1979-ben kerültem elektronikai műszerészként az úgynevezett OKITEKI részlegre. A fiatalabbak kedvéért: ez egy, az akkori viszonyokhoz képest – UNESCO támogatásból – nyugati, korszerű videotechnikával felszerelt oktatási központ volt, s a főiskolán belül egy zárt láncú adást működtettünk több száz vételi ponttal. Aztán kezdett széles körben elterjedni a videotechnika, s ezzel együtt nőtt az igény, hogy a helyi közösségek értesülhessenek saját történéseikről. Ne feledjük, ekkor még csak az MTV egy adása létezett, hétfői adásszünettel, s a stáb ritkán jutott el vidékre. Az első műsor kazettáját a jósavárosi kábelközpontból sugároztuk 1985 márciusában, hiszen Nyíregyházának először ez a része volt bekábelezve. Az első élő adást pedig Molnár tanár úr lakásából adtuk, a kilencedik emeletről... Az induló szerkesztőség azonban hamar a Művelődési Központban találta meg a helyét.
Ott, ahová most költözik vissza, némi ugrást téve a jelenbe. A Város-Kép Kft. mindhárom médiuma (televízió, Napló, nyiregyhaza.hu) épp ezekben a napokban költözik, hogy az elsők között belakja a modernizált, újjáépített kultúrpalotát. Misi a főiskolai állását 1992-ben cserélte fel végleg a tévésre, addig párhuzamosan dolgozott mindkét helyen, hivatalos kikérővel. S persze tanulta a szakmát, ami akkor egészen újszerű volt az országban...

– Az első képzésem a MAFSZ által szervezett videotanfolyam volt, 29 évvel ezelőtt, neves tanárokkal. Aztán a magyar tévébe jártam műszaki vezetőire, majd 1991-ben kétéves, felsőfokú szakképesítést adó videoképzést végeztem. 1997-ben pedig vettem egy nagy levegőt, s az akkori igazgatóm, Márföldi István (akivel szintén együtt kezdtük a tévézést) támogatásával elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolát is, operatőrként.

– Nemcsak tanultad, hanem tanítod is a szakmát, elég régóta.

– Az első felkérést még a néhai, szintén filmes elkötelezettségű Kenyeres Imrétől kaptam, jó húsz éve. Közben több szemeszteren voltam a főiskolán is oktató, különböző tanszékeken. Még a környezetin is, filmes ismeretterjesztést tanítva! A megyében dolgozó tévések javarésze megfordult az óráimon, jelenlegi kollégáinkat is beleértve, s azokat, akik azóta akár Budapesten próbáltak szerencsét. Mindenkit arra biztattam mindig, hogy képezze magát folyamatosan.

– Valóban, mit jelent a neved mellett a stáblistákon megjelenő HSC jelzés? Nem gyakori...

– Amikor az első filmjeim felkerültek Budapestre a 90-es évek elején, néhányan megláthattak bennük valamit, mert kérték, hogy pályázzak a Magyar Operatőrök Társaságába, erre a rövidítésre kérdeztél rá. Az egyik első voltam vidékről, akit a munkássága alapján vettek fel 1995-ben, azóta sem sokan vagyunk Budapesten kívülről, a helyi tévékből. Azóta tagja lettem a Magyar Rendezők Társaságának is, ez pedig a HSD. Sőt, nem titok, hogy a most alakuló Magyar Filmakadémia is hívott a soraiba.

– Ezek is az elismerés jelei, de emellett hogyan jelezte a szakma, hogy megbecsül?

– Nem számoltam még össze, de nagyjából húsz, különböző fesztiválon elért sikerre lehetek büszke, alkotótársaimmal együtt, hiszen a filmezés csapatmunka. Másfél évtizede Nyíregyházán indult a Helyi Tévék Országos Egyesületének Helyi Érték Díja. Már akkoriban is sokszor nyertünk, de az utóbbi két évben is díjazták a Híradó és az Alkotás utca című műsorainkat. Nagyon értékesnek tartom egy országos fesztiválon dokumentumfilmemmel elért díjamat, ahol a zsűriben Jancsó Miklós és Almási Tamás ült. Az Országos Természetfilm Fesztiválról pedig a fődíjat hoztam el az etűdömmel. A lista persze messze nem teljes.

– Egy operatőr elsősorban nem fesztiválra dolgozik, hanem az utókornak, miközben a napi adást készíti. Felsorolnál néhány szép mozit?

– Mikor még kevesebb adásnap volt, gyakrabban jutottunk el vidékre, így fedeztük fel évtizedekkel ezelőtt kamerával a Felső-Tisza vidékét. Aztán később részben pályázatok mentén csinálhattunk szép dolgokat, melyek jó részét országos csatornák is vetítették. Ma is különlegesnek számít a Feigel Lóránddal készített barlangsorozatunk, de a Hortobágyon készített négyrészes sorozat is szép emlék. Itt jöttem rá egy napfelkelte filmezésénél, hallgatva a neszeket, zajokat, hogy a csoda karnyújtásnyira van tőlünk.

– Pedig te bejárhattad a világot a kameráddal...

– Igen, nagy szerencsém volt, amiről nem is álmodhattam kis poros falumban, Érpatakon annak idején, de még a Krúdy gimnázium biológia szakköröseként sem. Egyébként ez később sokat segített. Szép Tiborral csináltunk gyönyörű filmeket a madarakról, itt, Szabolcsban és Kenyában egyaránt, aztán a korábbi kollégánk, mostani állatparki igazgató, Gajdos László csapatával olyan helyekre jutottunk el, ahol előtte még nem nagyon járt magyar stáb: Galapagos, Komodó, Dél-Afrika... De elvitt a jó sorsom Japánba és Farkas Tiborral rocktörténetet forgatva Londonba is. Persze legalább ennyire értékesek az itthon készített szociofilmek, riportműsorok is, vagy éppen az 56-os eseményeket feldolgozó alkotás. A Karsai Márk zongoraművészről szóló portrét ma is izgalmas lenne levetíteni.
Ez természetesen meg is történik szándékaink szerint jövőre, amikor a Nyíregyházi Televízió a harmincadik születésnapját ünnepli! Egyébként nem csupán a mostani helyszínáthelyezés jelenti a változást a szerkesztőség életében, hanem a csatorna logója és arculata is megújul, amellyel hamarosan találkozhatnak a nézők. Jövőre pedig a díszletek is változnak az elképzelések szerint, amiben minden bizonnyal nagy szerepe lesz Misinek is.

– Sok dolognak vettem nagy hasznát a főiskola elvégzése után, amire nem is gondoltam. Tanultunk például a zeneszerzésről is, ami bizony nagyon fontos egy film elkészítésénél. Emellett bátran mondhatom, majd’ mindegyik díszlethez van közöm, nemcsak tervezőként, hanem megvalósítóként is, hiszen egy tévés háttér egészen más látásmódot igényel. Adásrendezőként pedig elmondhatom, hogy a rengeteg koncertfelvétel mellett például a színház szinte összes előadását láttam évtizedekre visszamenőleg, igaz, bár a helyszínen, de képernyőn keresztül. Egy helyi tévében nem árt, ha több dologhoz ért az ember. S természetesen a technikai háttér alakulását is figyelemmel kísérem, s folyamatosan jelzem, hogy a toppon kell maradni.

– E téren most hogy állunk?

– Szerencsére jól, a fenntartó városi önkormányzatnak köszönhetően világszínvonalú kamerákkal dolgozunk a helyszíneken. A Magyar Televíziónak is, melynek megyei tudósítói vagyunk, így kitűnő minőségben forgathatunk, ráadásul egy modern szett segítségével élőben jelentkezhetünk be bárhonnan. Nem szabad lemaradni ezen a területen sem. A mostani helyünk pedig valóban méltó a tévé országos hírnevéhez, hiszen modern körülmények között, egy megújult stúdióval folytathatjuk majd a munkát.

Tarczy Gyula