A szó útja – a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai és módozatai Arany Jánostól napjainkig. Így szólt a hétvégén rendezett 45. Tokaji Írótábor témája. E fensőséges irodalmi körben vette át a díjat a Mégismarionett, s az idei könyvhétre megjelent Küllők, sávok verseskötet szerzője, a Széchenyi István Közgazdasági és Informatikai Szakgimnázium magyartanára. Nagy Zsuka a Szabolcsi Írók Társaságának alapító tagja, titkára, a megyei Szemle irodalmi szerkesztője, a Vörös Postakocsi, az Eső, a Bárka, a Pannon Tükör, a Tiszatáj és az Ambrózia, illetve egyéb irodalmi folyóiratok munkatársa. Kaleidoszkóp díjas költő, kit gyakorta kérnek fel képzőművészek kiállításmegnyitóra.
Nagy Zsuka – írja laudátora, a pályatárs Kürti László –, akit van szerencsém egészen a pályája elejéről ismerni, akivel együtt indultunk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből, mezítláb, azon a tűzön futáson, amit gyűjtőnéven irodalomnak szokás nevezni, de gyakorta nehéz belátni, hogy a személyes élet vagy az irodalom-e a tétje mindannak a vállalásnak, amit a mindennapok szintjén és a Parnasszus oxigénhiányos magaslataiban kell megvívni az embernek, mindenek előtt önmagával.
Hogyan indult ez a csata? Erről vall a kitüntetett.

Én abszolút fegyelmezetlen szerzőnek gondolom magam. A zsigereimben van valamiféle lírikusság és költészet, egészen kicsi gyerekkoromtól. Az az ösztönös, játszó szerző vagyok, akinek a szívében, testében, lelkében van az írás, a szemlélődés, a törődés, és az elesettek iránti részvét, ami költészetben jön ki. Azt persze tudjuk, hogy van egy mesterség, amit meg kell tanulni, e nélkül nincs költészet, de ha valaki csak a technológiát tudja, és nincs benne arcbaolvasás, nincs benne lélek, akkor az nem fog eljutni a másik emberhez.

Nagy Zsuka egy újabb versesköteten dolgozik. A Pigment talán megjelenik a jövő évi könyvhétre, de viselős állapotban van már egy novelláskötet is. Az emberi mesék munkacíme a Szanatórium.

Matyasovszki Edit

(Fotó: Szarka Lajos)