Nyíregyháza tragikus ősze – 1944

Egyik kedves olvasónk jelezte szerkesztőségünknek, hogy október 23-ról, az 1956-os forradalom és szabadságharcról természetesen megemlékezünk, s évről évre teret adunk az elhurcoltak emléknapja kapcsán az 1944. november 2-án a Vörös Hadsereg által málenkij robotra hajtott emberek, így közvetetten a családok emlékezetének. Viszont szerinte méltatlanul kevés szó esik arról, hogy a szovjet csapatok „felszabadító” műveletei milyen tragédiát hoztak a háborútól szenvedett városra. A témában megkérdeztük dr. Bene Jánost, akinek ez az egyik kutatási területe, a címzetes múzeumigazgató röviden összefoglalta kérésünkre ezt az időszakot, Szomorú napok címmel.

Szomorú napok

Sokat írtak, írtunk már az elmúlt időkben Nyíregyháza új és legújabb történetének szomorú és vidámabb napjairól, jó néhány visszaemlékezés is napvilágot látott már, mégis úgy érezzük, újra és újra, főleg így ősz táján, meg kell emlékezni azokról a tragikus napokról, melyeket 1944 őszén, pontosabban október végén, november elején átélt Nyíregyháza lakossága.

Sűrűsödő viharfelhők

Az 1944. szeptember 6-i angolszász bombázás után már sűrűsödtek a viharfelhők. A szovjet hadsereg északkelet felől, meg Románia augusztus 23-i kiugrása után Dél-Erdély felől is közeledett hazánk földje felé. Szeptember végén átlépték a határt, s a Malinovszkij marsall vezette II. Ukrán Front lendületesen tört észak felé, azzal a szándékkal, hogy a Tisza átjáróit elfoglalva, itt, a Felsõ-Tisza-vidékén „katlanba” zárja az Erdély felől visszavonuló 8. és 6. német, valamint a 2. magyar hadsereget, ugyanakkor a már a Kárpátokban küzdő 1. magyar hadsereg hátába kerülve, visszavonulásra kényszerítse azt is. Ezt megakadályozandó vetették be a németek páncélosaikat az Alföldön, így alakult a híres debreceni páncélos csata, melynek záró akkordja a Nyíregyházáért, illetve a tiszai átjárókért vívott, sok áldozattal járó, igencsak mozgalmas harcok sorozata lett.

Menekültek és maradtak

Időközben, a kiürítési kormánybiztos parancsára az állami intézmények személyzete október közepétől megkezdte a hivatalok Nyugat-Magyarországra való áttelepítését. Sokan, félve az oroszokról érkező hírektől is inkább a menekülést választották. Marssó József írta le az 1994-ben a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében megjelent visszaemlékezésében, hogy a városközponti fekvésű jobb, nagyobb lakások, családi házak szinte teljesen elnéptelenedtek. A városszéleken lakó, szegényebb nép azonban maradt. És Nyíregyháza tirpák földművelő parasztsága sem hagyta el házát, földjét. Példamutató módon viselték magukat az egyházak lelkészei, tanítói, tanárai. A legnehezebb időkben is a helyükön álltak, igyekeztek gondoskodni a hívekről. Így érte el 1944. október 21-én délután a front a várost. Akkor érkeztek ide kelet felől az első orosz katonák.

Válogatás nélkül lőttek, mindent vittek

Ahogyan azt Marssó József visszaemlékezésében olvashatjuk, a város lakossága nagy félelemmel és ellenszenvvel fogadta őket. Az utcai harcok során azok ugyanis válogatás nélkül lőttek katonára, civilre, ok nélkül gyújtogatták fel a házakat. Fokozta a lakosok ellenszenvét az is, hogy ezek az elsőként bejövő katonák a harc mellett a zsákmányt tekintették fő célnak. Mindent vittek, lovat, szekeret, biciklit, cipőt, ruhát, tűzkövet, cigarettapapírt és nagy előszeretettel gyűjtötték a „csaszit”, az órákat. Némelyiknek öt-hat is volt a karján. Persze, ennek is megvolt az oka. Ezek az elsők afféle portyázók voltak, ellátásuk szervezetlen, szinte a harácsolásból éltek. Tönkrement eszközeiket, lovat, szekeret, ruhát útközben a civil lakosságtól raboltak. Jó eset volt, ha saját fáradt lovukat otthagyták a megkárosítottnak.

Erőszak, kegyetlenség

„A legtöbb bajt és elkeseredést azonban az okozta a lakosság körében, hogy ezek az első megszállók gyakran minden kímélet nélkül megerőszakolták az elébük kerülő magyar nőket. Egy városvégi házban például addig jártak rá egy kétgyermekes fiatal asszonyra, amíg szegénykének elvérzett teste ki nem hűlt. A szomszédunkban két sikítozó asszonyt ölt meg egy részeg katona, egy másik meg az öreg Kenderák bácsit lőtte agyon azért, mert szidta őket a nők bántalmazása miatt. Ezek a kegyetlenségek szörnyű hatással voltak ránk” – írta Marssó József.

Ismeretlen az áldozatok száma

Mai napig ismeretlen az áldozatok száma. És ez így folytatódott négy napon át, amikor a városba zárt, bekerített orosz katonaság október 26-án nagy veszteségeket szenvedve kitört, szabad utat hagyva a Tisza felé vonuló német és magyar csapatoknak, akik október 31-én befejezve a partváltást, véglegesen átengedték ezt a vidéket az oroszoknak. Az itt töltött négy nap alatt azonban szembesülve a lakosok átélte borzalmakkal, nem igazán ejtettek hadifoglyot...

„Kis munka”

1944. október 31-én újra a szovjetek kezébe került a város, de a megpróbáltatások korántsem értek véget. November 2-án, már a fegyverek elcsitulta, a béke idején az orosz katonák házról házra járva, meg a már munkába állt postásokat, vasutasokat is összeterelve 2300 férfit és néhány nőt vittek el egy „kis munkára”, málenkij robotra, amiből azután hadifogság lett, s amelyből egytizedük került haza, jó pár év múltán.

Rájuk, s e borzalmakra pedig emlékeznünk és emlékeztetnünk kell minden év őszén egy szál virággal, egy csendes imával.