– Zenével és festményekkel érkezett Nyíregyházára. Önről mindenki tudja, hogy zenél, de azt jóval kevesebben, hogy fest is. Régóta fog a gitár mellett a kezébe ecsetet is?

– Én lélekben mindig festettem. Apró gyerekkorom óta festek, és nagyon sokat rajzolok. Ez a kiállítás, amely itt látható, két év termése. Most vettem magamnak a bátorságot, hogy úgymond igazi festményeket készítsek. Ezek vászonra készültek akril festékkel, és festmények lettek. A korábbi képeimet mindenfélére festettem, amire csak tudtam: papírra, falra, még olyan is volt, hogy egy darab deszkára. Egyszer segédmunkásként dolgoztam egy építkezésen, ahol a kőművesről, a művezetőről, az ácsról, mindenkiről karikatúrákat rajzoltam, deszkákra. Emlékszem, ezen szórakozott az egész építkezés.

– Az előbb úgy fogalmazott, hogy „most vette a bátorságot”. Mit jelent a „most”? Életkort, tapasztalatot, vagy most talált olyan témákat, amelyek foglalkoztatják, és amelyekről úgy gondolta, hogy ezek már vászonra érettek?

– Belenéztem a naptárba, és láttam, hogy nekem már csak vagy húsz-harminc évem van hátra, és azt mondtam: „Szent ég, én még nem is festettem igazi festményeket!” És akkor elhatároztam, hogy festek. Ennyire egyszerű.

– Milyen témákhoz nyúlt, amikor elhatározta, hogy most már „igazi” festményeket fog festeni?

– Arra gondoltam, hogy minden kép mögött legyen egy pici történet. Valami olyan, két-három mondattal elmesélhető sztori, amit én tudok, de nem árulok el. És abban bízom, hogy aki ránéz a képre, abban is megszületik egy történet. A nekem leginkább tetsző képeim mögött egy-egy olyan történet van, amit el sem lehet mesélni, csak érezni lehet, hogy ott egy történet, csak kimondhatatlan. Mert a festménynek az lenne a dolga, hogy a kimondhatatlanról beszéljen. Ez nekem hol így sikerül, hol úgy, de akkor vagyok boldog, ha a vásznon van egy kimondhatatlan dolog.

– Hogy a látogatók kitalálják-e a képek által mesélt történetet, nem tudom, de egy biztos: azonnal szembe tűnik, mennyire színesek ezek a festmények. Ennyire színesen látja a világot?

– Én nagyon szeretem a színeket, ráadásul azt hiszem, a képzőművészetben számomra ez az egyetlen tájékozódási pont. Manapság nem tudjuk biztosan, hogy ha egy vásznon van egy pötty meg egy vonal, akkor az művészi érték vagy sem, többnyire közmegegyezés, hogy egymillió dollárt ér, vagy kétezer forintot. Én úgy döntöm el, hogy nekem valami tetszik-e vagy sem, hogy szépek-e rajta a színek. Így nekem a színe miatt tud tetszeni egy olyan kép is, amin csak egy vonal van.

– Festészet és zene, két külön művészeti ág. Mennyire hat egyik a másikra?

– Az egyik elveszi az időt a másiktól. Tényleg, az a helyzet, hogy reggel el kell döntenem, hogy minek állok neki. Mert, ha mondjuk, reggel 9-kor elkezdek festeni, akkor nagyon gyakran az történik, hogy félóra múlva a feleségem azt mondja, hogy menjek ebédelni. Ez nekem nagyon furcsa, mert fél 10-kor nem szoktunk ebédelni. És akkor kiderül, hogy fél 2 van. A festészet teljesen beszippant, és eltünteti az időt. Ez benne a jó. Rá lehet szokni, mint a kábítószerre. De időnként oda kell ülnöm a zongorához is, egyrészt azért, mert kedvem van hozzá, másrészt, mert van valami feladat, amit meg kell oldanom rajta, harmadrészt pedig azért, mert bennem már több mint 40 éve pörög, hogy dalt kell írnom, szöveget kell írnom, és ez is olyan, amire rá lehet szokni. Én ugyan leállok, de a bennem lévő motor nem áll le.

– Zene hatására festett-e képet, illetve kép ihletett-e zenét?

– Egyetlen ilyen képem van. Ennek a kiállításnak és az estnek is az a címe, hogy „A repülő ember”. Van egy ilyen képem, és van egy ilyen dalom is. A kettő összefügg. Amikor „A repülő ember” című lemezem borítóján gondolkodtam, akkor az legalább 10 másodpercig tartott, mert tudtam, hogy a festményt kell rátenni.

– Azt mondta, a festményei egy-egy történetet mesélnek el. Miről mesélnek a dalai?

– Az előadói estemre olyan dalokat választottam, amelyek összefüggenek a képek mesélte történetekkel. Már olyan régen írok dalokat, hogy nagyon sokféle van, úgyhogy megtehetem azt, hogy körülnézek, és egy történethez választok egyet. És lehet, hogy még írok is. Amíg történetek lesznek, addig dalok is lesznek, és talán még festmények is.

F. A.