Egy fiatal lány története, aki megjárta a „hadak útját” és visszatért önmagához. Dallos Fanni egy 24 éves nyíregyházi lány. Motivált, öntudatos, életvidám, dinamikus személyiséggel, mindene lett a sport. Az a megannyi kihívást jelentő sport, melyet az emberek Spartan Race-ként ismertek meg.

Mi az, ami most foglalkoztat? Mi köti le az életed mindennapjait?

Az elsődleges, ami a szemem előtt lebeg az, hogy jobb legyek nap, mint nap.
Emellett, az életemet jelentősen átformálta az a szenvedély, amibe belefogtam. A Spartan Race, több kilométernyi akadályokkal teli útvonal, melyen egyetlen cél lebeg a szemem előtt, mindegyiket leküzdeni, a hátam mögött hagyni és egy újabb kihívásba kezdeni, mielőtt visszanézek.
Az előző versenyeimen több mint 22 kilométert sikerült teljesítenem. Csodálatos érzés volt a végére érni minden egyes versenynek, de erről még a továbbiakban szeretnék részletesen mesélni.

Hogyan jutottál el idáig? Mi volt a meghatározó pont, amikor biztosan tudtad, hogy ezt akarod?

Szerettem az életem. Ennek ellenére, olyan hirtelen fordulatot vett, hogy komoly változásra volt szükségem. Gyermekkorom óta, tíz éven át volt valaki az életem része, aki mellettem állt jóban, rosszban. Ekkor jött a fájdalmas szakítás, ami egy olyan pont az ember életében, mikor azt érzi, hogy teljesen egyedül maradt a nagyvilágban. A szakítás okozta gyász feldolgozása után újra kellett kezdeni az életem, másképp teltek a napjaim, mint azelőtt. Kerestem az újabb és újabb kihívásokat. Egyszer csak eljutottam arra a pontra, aminél azt éreztem, hogy minden eddiginél többre vagyok képes. Ekkor sétált velem szembe az említett Spartan Race, az életem eddigi legnagyobb kihívása.  Edzettem, elképesztően nehéz napokat eltöltve, folyamatosan edzettem, készülve a nagy versenyre.  A verseny előtti erőnléti állapotomban, a legnagyobb teljesítményt az jelentette, mikor a barátommal közösen fel tudtunk cipelni a bevásárlásból több szatyornyi élelmiszert a negyedik emeletre. Ma már látom, hogy a határaimat én szabom meg.

Mi volt az a fordulópont, amikor azt érezted, hogy bármire képes vagy?

A harmadik versenyem fordulópontjánál egyszer csak ott magasodott előttem egy hatalmas akadály. Hirtelen azt éreztem, hogy elérkezett az, amitől oly régóta féltem. A magam mindössze 166 centiméterével ott álltam egy legalább 3,5 méteres fal előtt. Ekkor felmerült bennem a kérdés: Vajon képes vagyok rá?! 
Abban a pillanatban lepergett előttem a sorsom, azt éreztem, hogy nem tudok tovább menni, hirtelen legyőzöttnek, vesztesnek éreztem magam. Elkezdtem kételkedni magamban.
De akkor jöttek a csapattársaim biztató szavai, azoknak az embereknek a támogatása, akiket ma már a családomnak tekintek. A csapattársaktól kapott energia átemelt a legyőzhetetlennek tűnő hatalmas falon és átjutottam az akadályon. Akkor megtanultam valami nagyon fontosat az életről. Nincs az a fájdalom, nincs az a próba, amiből a megfelelő emberrel vagy emberekkel ne tudnánk kiszabadulni.

Milyen volt a felkészülés? Honnan kezdted?

Soha, nem sportoltam ezelőtt. Nehéz ezt így most kimondani, én sem értem igazán. Talán a félelem, ami bennem volt, az akadályozott meg, hogy aktívan mozogjak.  Kiskoromtól kezdve szívelégtelenséget mutattak ki az orvosaim, a vizsgálataim során. Természetesen ennek hatására a szüleim elképesztően féltettek, talán, ha tehetnék, a széltől is óvnának a mai napig.
Mostanra úgy érzem felnőttem, meg tudtam mutatni a szeretteimnek, a barátaimnak és az ismerőseimnek, hogy egy erős felnőtt nő lettem!
Az életben mindig vannak és lesznek nehézségek. Most már, igazi „Spártaiként” tudom, hogy minden lépés egy nemesebb célt szolgál. Azt a célt, aminek a végén az adrenalintól túlfűtött testem, megkapja, amire vágyott. A győzelem a saját korlátaink fölött, az a dicsőség, ami egy újabb érem megszerzésével az ember nyakába hull. Az a csodálatos, mindent felülmúló érzés, amikor azt érzed, hogy az egész világ hirtelen a tiéd. 
Maga a versenyre való felkészülés is természetesen, tele volt nehézségekkel, küzdelmekkel. A csapattársaim, megtanítottak, hogy minden apró, vagy nagy akadály, ami az utamba kerül és megküzdök vele, az egy lépéssel előrébb visz a valódi célom felé.
Amikor legelőször sikerült sokórányi kitartó edzés után felemelni azt a súlyt, amit előtte még soha, máris egyfajta eufória járta át az elmémet. Meg tudtam csinálni! Képes voltam rá!

Milyen lemondásokkal járt számodra a Spártai életmód?

Nem tekinteném az elveszett dolgokat lemondásnak. Úgy érzem minden, amit feladtam, a kitűzött célom érdekében történt. Elképesztően bulis életem volt. Úgy éreztem, hogy egy fesztiválon megtalálom azt, amit keresek. Mára képes vagyok lemondani a fesztiválokról egy hétvégi verseny miatt. Egészségesnek érzem magam, megváltozott a világnézetem. Úgy érzem ez az, amire vágytam. Egy olyan edzésforma, amit imádok és az egészben a legjobb, hogy jót teszek közben saját magammal. Megváltozott a testem, sokkal kitartóbbnak, energikusabbnak és fittebbnek érzem magam.
Bármit odaadnék ezért az érzésért!

Tehát, ha jól veszem ki a szavaidból, innentől kezdve minden kihívást örömmel fogadsz az életedben?

Igen! Most próbálok mindenre úgy tekinteni, hogy megküzdök vele bármi is lesz az. 
Bízok benne és tiszta szívemből remélem, hogy minden kihívás, amivel szembe kerülök, pillanatokon belül mögém kerül. Minden akadály, amit ezen túl magam mögött hagyok, még csak annyira sem lesz méltó, hogy visszatekintsek rá, mert tudom, hogy ezzel is értékes másodperceket veszítek abból, ami az életemben most a legfontosabb.