Mi is ott ülhetünk Kurázsi mama szekerén

Mostani két beszélgetőtársam, Sikó Koppány és Szeri Martin kaposvári egyetemisták, gyakorlatukat töltik a Móricz Zsigmond Színházban. Az is közös a két színészhallgatóban, hogy a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatán érettségiztek. Nyíregyházán ugyanazon színdarabokban lépnek fel.

– Édes Charity, Funny Girl, Szaffi, A csillagszemű juhász, Idétlen időkig. Most elsősorban a Kurázsi mama. Azon nyíregyházi színdarabok címei ezek, melyekben játszotok vagy játszani fogtok. Melyik műfaj áll hozzátok közelebb?

Sz. M.: – Amíg Budapesten voltam, nagyon sok független fiatal alkotó előadását néztem meg (köztük a bátyámat), legyen az tánc, performansz vagy prózai. Nézőként ezek állnak hozzám legközelebb, mondhatni, az én generációm. Most sok zenés produkcióban szerepelhetek, gondolom, megvannak erre a képességeim, de szívesen kipróbálnám magam prózai szerepkörben, például egy kamaraszínpadi előadásban.

S. K.: – Kedvenc műfajom nincs. Azért sem, mert bár nagy közhely, de tényleg így gondolom: én alapvetően színházi ember szeretnék lenni. Írok, zenét szerzek, szeretnék a későbbiekben rendezni, és ezekkel együtt szerves alkotóelemévé válni a magyar színházi élet vérkeringésének.

– A múlt szombaton bemutatott Kurázsi mama kőkemény darab, komoly, ma is érvényes mondanivalóval. Az ajánló szerint szenvedélyes vádirat minden háború ellen, egyben gazdag, összetett történet arról, milyenek vagyunk mi, emberek; küzdelmeinkről, vágyainkról, félelmeinkről, túlélési stratégiáinkról szól. Belülről milyennek látjátok?

S. M.: – Kötelezőként elolvastam ugyan, de nem ragadt meg bennem, igazából most találkoztam először a művel. Eleinte részleteiben láttam csak, többnyire azokat a jeleneteket ismertem, amelyekben szerepeltem. Csak később érintett meg, úgy két hete éreztem rá, hogy ez egy súlyos dolog, onnantól kezdtem el másképp működni. Néha ott állok egy-egy jelenetben, s ha nem a fókuszban vagyok, közben figyelem a többieket.

S. K.: – Először hosszan elemeztük a szövegkönyvet. Keresztes Attila rendezői habitusa számunkra új volt. Az a pozitív értelemben vett, sajátságos türelem és higgadtság, amivel közeledett az anyaghoz, a munkafolyamathoz, illetve a színészekhez, exponenciálisan tudta emelni a szereplők összetartásának színvonalát és mélységét. Éreztük, ahogyan ez az iszonyatosan nehéz brechti anyag megemelkedik. Ez az előadás jó értelemben valamilyen. Rettenetesen nagy erény, amikor a néző beül egy előadásra, s azt érezheti: igen, ez egy világ, egy mikrokozmosz, aminek én, mint néző, részese vagyok ebben a két, két és fél órában. Bízunk benne, hogy ez az érzés estéről estére bekövetkezik, és talán elindít bennük egy olyan láncolatot, aminek hozadéka pont az, amiért érdemes újra és újra színpadra állni.

Az alapvető cél mindig az: jó színházat kell csinálni. Lehet definiálgatni mit értünk alatta és természetesen kell is, hiszen ez megadja az okot a beszélgetésre, ami jó esetben konstruktív vitákat eredményez. Szerintem a közvetített szellemi, lelki érték, a ráhatás a fontos. Legyen vastagsága az előadásnak, olyan sűrítményt kapjon a néző, hogy a mosolyon túl mindig legyen valami, amit magával visz, ami kibillenti, megmarad benne, folyamatokat generál és persze fordítva. Ez nagy felelősségünk.

Az epizódszerep nehézsége, hogy ugyanúgy meg kell fogni a figurát, akit alakítunk, mintha Hamletek lennénk. Ha főszerepet kap az ember, az hatalmas munkát jelent – rengeteg gondolatot kell hozzá társítani, iszonyat mennyiségű fizikai és szellemi energiabefektetést igényel. Egy kisebb szerep esetében nagy a lebukás veszélye, rendkívül fontosak a részletek, amiket a néző talán nem is vesz észre, de kellenek ahhoz, hogy a gondolat, a dikció és az energiák függvényében érvényes legyen aznap az adott villanás.

Sz. M.: – Ha viszont észreveszik az alakítást, akkor van, hogy kiemelik, nem marad visszhang nélkül. Annak ellenére, hogy nem mi vagyunk a figyelem középpontjában, nem lehet üresjárat a színpadi jelenlétünkben.

S. K.: – Klasszikus, amit az egyetemi évek alatt sokszor megkap az ember: a jelenet nem addig tart, amíg szöveged van.

– A nézők vastapsa fontos. Az is, hogy a színész jól érezze magát az előadásban...

S. K.: – Nem azon dől el a siker, hogy valaki az adott előadás alkalmával jónak érezte-e magát vagy sem, hanem azon, hogy az este hogyan csapódott le nézőinkben, s vajon célba ért-e üzenetünk. Az, hogy kintről mit lát a néző, extra tényezők, illetve az ihlet, adott esetben utóbbi hiányának finomhangolása, hogy aznap este milyen hangulatban és milyen energiákkal találkoznak a színészek, s a megrendezett mű hogyan szólal meg mindezek viszonylatában. Jó esetben másképp, mint az előző előadáson, frissen, „itt és most”.

Sz. M.: – Ha elgépiesedik a szerepformálás vagy egy-egy jelenet, akkor értékét veszti, és csupán szimpla produktum lesz. Ezt észreveszi a közönség.

– Hogyan ajánlanátok a Kurázsi mamát?

Sz. M.: – Az ilyen előadásokra szükség van, fontos része a színháznak. Körülöttünk a világ sem csak felhőtlen nevetés. És ami még fontosabb, mondanivalója és a levonható következtetések ma is aktuálisak.

Az előadás közben azt képzelem: mi nem a színpadon vagyunk és nem a nézők elé tartjuk a tükröt, hanem mind együtt vagyunk, ők is az előadás részeseivé válnak.

S. K.: – Mi mindannyian ott csücsülünk azon a szekéren, amit Kurázsi húz maga után, vagy vele együtt ott állunk mellette, s együtt húzzuk, akár tudunk róla, akár nem. Ami a szekéren utazik, az mindannyiunké, és sokkal jobban éget, mint gondolnánk.     

 (Szerző: Kováts Dénes)