A „nagy háború” első éveiben létesített barakk-kórházban az orvosok és az ápolószemélyzet mindent megtettek a betegek gyógyulása és felépülése érdekében, de akiket nem sikerült megmenteni, azoknak gondoskodni kellett az eltemetésükről, így alakult ki a ma Hősök temetője néven ismert kegyeleti hely. A kórházba kerültek már nem ellenséges katonák többé, hanem a gyógyulásban bízó betegek voltak. Ezért volt jó döntés az, hogy az elhunytakat nem különítették el sem náció, sem vallási felekezet szerint, hanem ahogyan ezt a korabeli hírlapíró is megfogalmazta: „együtt aludja örök álmát minden, e városban elhunyt hős katonája e honnak, csakúgy, mint a szövetséges, vagy ellenséges országoknak”.

A városnak már a kezdetektől gondja volt rá és hazafias kötelességének tekintette, hogy a szülőföldjüktől távol, idegen földben pihenő hősi halottakra emlékezzenek. Balla Jenő polgármester kezdeményezésére már 1915-ben gyászünnepélyt tartottak a temetőben. A polgármester e szavakkal hívta az emlékezőket: „Jöjjetek el mindannyian, kiknek fájdalmaitok van s kik az elesett hősökre való közös emlékezésben a lelketekre nehezedő bánatnak enyhülését remélitek. Az Õ emlékeiknek megbecsülése a hálának legkevesebbje, mellyel azoknak tartozunk, kik a hazához való hűségüket életükkel, vagy kiomló vérükkel pecsételték meg.” Ezt követően halottak napjára időzítették a temetőbeli megemlékezéseket. 1925-tõl, amikor életbe lépett az 1924. évi XIV. törvénycikk, amely május utolsó vasárnapját a hősök emlékünnepévé avatta, a halottak napi megemlékezések megmaradtak ugyan, de nagyobb jelentőségre tettek szert a hősök napi ünnepségek. Május utolsó vasárnapján megmozdult a város polgársága, akik a katonaság, a cserkészek, a leventék, a hatóságok, az iskolák, az intézmények és az egyesületek képviselőivel a Bethlen utcán át vonultak ide, hogy közösen emlékezzenek. 1926-ban olyan sokan vettek részt az ünnepségen, hogy a tudósítás szerint „a menet éle már kint volt a temetőben, amikor a katonazenekar még a Bethlen utcában játszotta a magyar indulókat”.

(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)