Ma jósolja meg a medve, hogy jön-e a tavasz
A népi hiedelem szerint ha Gyertyaszentelő Boldogasszony napján fénylik az idő, hideg lészen, de ha keményen fagy, vége a télnek. Egy másik hiedelem szerint ha a medve ma előbújik a vackából és meglátja az árnyékát a napsütés miatt, még hosszú telünk lesz.
Gyertyaszentelő Boldogasszony napjához többek között időjóslások is fűződnek. Úgy vélték, hogyha február másodikán jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ahogy a mondás is tartja: „Gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, minthogy a Nap süssön.”
A legelterjedtebb néphagyomány szerint ha a téli álmából ébredő medve barlangjából kijőve napos időt talál, megijed árnyékától és visszabújik vackára, mert a korai, csalóka napfény azt jelzi, hogy a tél még nem tombolta ki magát, a zord idők java hátravan. De ha borús felhők takarják az eget, az a medvének azt jelenti, hogy már lassan vége a télnek.
E népi hiedelem gyökere Erdélybe vezet vissza és onnan is tovább Jókai Mórhoz, mert egyes nézetek szerint a „Nagy Mesemondó” fantáziájában, pontosabban az Az új földesúr című regényében született meg az időjós medve alakja:
„Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve – visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”
A sok évszázados megfigyeléseken alapuló népi regula ezt így fogalmazta meg: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az iziket (a takarmány hulladékát) is vedd elő” – vagyis ha február 2-án melegít a nap, sugaraitól ragyog a hó és a jég, a tél hátralévő része még nagyon hideg lesz. A Drávaszögben gyertyát szúrtak a földbe, és úgy tartották, hogy amilyen mélyre le lehet dugni a sárba, olyan mélyen lesz még fagyott a föld.
Forrás: hirado.hu