A több mint két éve országszerte nagy sikerrel játszott elõadásról a nézõk és a kritikák is szuperlatívuszokban szólnak. Nem csupán egyedüli szereplõje, de írója és rendezõje is a színésznõ. Külön örömünkre szolgálhat, hogy az opus megszületésében Szabó Márta, társulatunk tagja is segédkezett, aki abban az idõszakban szintén a pesti Bárka Színház csapatához tartozott. Miért került éppen Jászai Mari mûvészi és magánélete Lázár Kati érdeklõdésének fókuszába? – kérdeztem tõle beszélgetésünk elején.
– Amikor elolvastam a könyvét, akkor rengeteg olyan momentummal találkoztam, amirõl azt gondoltam, meg kell tudniuk az embereknek, hogy egy elismert, értékes mûvész mit hordoz a lelkében. Gyalog Eszter, valamikori tanítványom, most barátom és munkatársam segített abban, hogy minél több mindent megtudjunk Jászai Mari életérõl. Elképzelhetetlen helyekrõl tárt fel dolgokat a nagy magyar tragikáról, aki Krippel Mária néven született, ám gyermekkorában Kripli Marinak csúfolták. (’Nyomorék, sánta’ – szerk.) Pedig nagyon bonyolult, csodálatos ember volt. Egyszer együtt léptünk fel Máté Gábor magyar származású kanadai, lelki problémákkal foglalkozó orvossal abban az idõben, amikor elkezdtem foglalkozni Jászaival. Õ mondta, ha valami trauma éri a gyermeket pici korában, az meghatározza az életét, ami nem jelenti persze azt, hogy nem érheti el a világ legnagyobb eredményét.

Sok férfi volt az életében

Mint Lázár Kati elmondta, négyéves volt Jászai Mari, amikor az édesanyja meghalt, az apja kissé szadista volt, szóval rengeteg baj érte... A színház a sikert, a menekülést jelentette számára. Sok férfi volt az életében, például az író Reviczky Gyula, a nála jóval fiatalabb Szomory Dezsõ, Feszty Árpád... Inkább jó barátja akart lenni a férfiaknak, mint gondoskodó feleség. Számára ezek a kapcsolatok nem jelentettek sokat, ahogyan a szüzessége elvesztése sem, amirõl szó lesz az elõadásban. Élete nagy szerelmének Plesch Jánosnak egy fürdõje volt, ahol Jászai kezeltette magát. A férfi viszonozta az érzelmeit. Ez a szerelmi szál vissza-visszatér a darabban. Egyetlen férfi képe volt halálakor a szekrénykéjében: az övé, ám mégsem engedte magához, mert nem akarta, hogy ilyen állapotban lássa. Mi tette a nagyon mélyrõl érkezett egykori pesztonkát, a königgrätzi csata markotányosnõjét a Nemzeti Színház nagyasszonyává?

Szabó Márta segített neki

– A menekülés a sivár valóság, a korábbi tapasztalásai elõl – válaszolta kérdésemre Lázár Kati. – Belemenekült a színjátszásba, s azt tökélyre vitte. Vannak rokon vonásaim vele, ezért is foglalkoztatott az élete. Most már jobban vagyok, de volt bennem depressziós hajlam, félelem az élettõl, az önbecsülés hiánya, a kitüntetéseim ellenére. A Kossuth-díj sem volt elég, ha jött a fájdalom és a félelem. Ha játszom ezt a darabot, óriási koncentrációra van szükségem, hiszen másfél órán át egyedül vagyok a színpadon. Fontos, hogy megfelelõ legyen a világítás, mert nem jó a szemem, külsõ tényezõk ne zavarjanak, s a közönség „jöjjön velem”. Többnyire szerencsére ez így van. Örömmel megyek Nyíregyházára, ahol az egyik fontos barátnõm, Szabó Márta dolgozik. Õt avattam be elõször, amikor nekiláttam a darab írásának. Õ írt, én pedig húzogattam a Jászai könyvébõl. Rengeteg türelme volt. Egy nyaralás alkalmával õ hallgatta meg elõször a kész darabot, szóval nagy érdemei vannak neki a darab létrejöttében!

(Szerző: Sz. Kántor Éva)