Horváth Margit: Minden szerepem összhangban volt valamiképpen az életemmel

Horváth Margit: Minden szerepem összhangban volt valamiképpen az életemmel
Horváth Margit: Minden szerepem összhangban volt valamiképpen az életemmel

A Fidelio 2017-ben indította el a Kult50 – A kultúra 50 arca kiadványát, mely egy adott év művészi teljesítményei alapján mutat be ötven kiemelkedő személyiséget, akikre érdemes odafigyelni. Nagy örömünkre, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészei közül elsőként, idén Horváth Margit is bekerült az év legfontosabb kulturális szereplői közé.

– Jól tudjuk, milyen nehéz vidékről felkerülni a kulturális élet térképére, egyáltalán: köztudatban lenni. Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy te is ott vagy ebben az illusztris névsorban?

– Először semmit nem éreztem, fel sem fogtam, miről van szó, a súlyát végképp nem. Nem is gondoltam rá, hogy nekem járna ilyen vagy amolyan díj, az meg különösen elképzelhetetlennek tűnt, hogy én bármikor is egyenrangúnak érezhetem magam a pesti színésznőkkel. Aztán teltek a napok, jöttek a gratulációk; és amikor megláttam a teljes névsort, a többi díjazottat, az elég komoly pozitív sokkot jelentett. Nagy tanulság egyébként, hogy az ember sohasem akkor kapja az elismerést, amikor gondolná, esetleg várja. Türelmesnek kell lenni, valóban csak a szakma és a néző iránti szeretetből dolgozni, és akkor talán, egyszer... Most már nagyon boldog vagyok, most már jó értelemben nem tudom felfogni; jólesett, hogy olyanok is gratuláltak hozzá, akiknek a véleménye nagyon fontos a számomra. Ennek a kategóriának a védnöke egyébként Gubik Petra, akivel a 9-tõl 5-ig produkcióban játszunk együtt. Petra régóta ismer engem, amikor lehetősége nyílt rá, számára nem volt kérdés, hogy azt mondja: „Horváth Margit, Nyíregyháza”. Csodálatos érzés, hogy egy fiatal művész nem egy, a „mainstream”-hez tartozó nevet választ, hanem vállalja a véleményét, az elképzelését – remélem, ez a bátorság, őszinteség, nagylelkűség meg fog a későbbiekben is térülni a pályáján. Az is örömmel töltött el, hogy tudomásom szerint, amint felmerült a nevem, mindenki elfogadta, egyértelmű volt a döntés.

– Zenés-táncos színész kategóriában nyerted el az elismerést, a 9-tõl 5-ig musicalben nyújtott alakításodért. Hogyan látod ezt a nehéz és összetett műfajt, mit érzel benne igazán a sajátodnak?

– Én általában „a” zenés színésznőként vagyok elkönyvelve, nem is mindig pozitív értelemben; magamról ennél nyilván sokkal összetettebben gondolkodom. Persze, ma már a zenés műfaj is egyre komplexebb, bonyolult színházi gondolkodást igényel, komoly kihívást jelent, ha tényleg jól akarjuk csinálni. Szükség van magas szintű technikai alapokra, ének- és tánctudásra, mindezek mellett pedig a megfelelő érzelmi állapot, a szerep felépítése sem elhanyagolható. Itt mindig ritmusban kell maradni, jól kell poentírozni, ugyanakkor a komoly, drámai pillanatokat is meg kell formálni, ezeknek az igazságát, mélységét olykor néhány perc alatt megteremteni. A 9-tõl 5-ig-nél az állandó intenzitás, a felfokozott ritmus, a folyamatos készenléti állapot igényelt egyfajta komoly, feszített koncentrációt. Egy prózai előadásban talán jobban „elcsúszik”, ha az ember hirtelen más ritmusban fogalmaz, ha amúgy a gondolat, a lelkiállapot a helyén van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a prózai műfajt lebecsülném, sőt... Azt hiszem, az eltelt hosszú idő alatt, amióta a pályán vagyok, és ez talán nem hangzik szerénytelenségnek, voltak olyan prózai feladataim, melyekkel meglepetést tudtam okozni a szakmának, a közönségnek és önmagamnak is. Valahogy úgy alakult a pályám, hogy nemigen játszottam olyan előadásokban, amelyek fesztiválokra jutottak el, vagy komolyabb szakmai elismerést kaptak volna. Ezért is olyan fontos most ez a díj, mert egyfajta visszacsatolást jelent, a munkám igazolását, ugyanakkor a szeretet meglétét is.

– Nemrég újabb nagyszerű alakítással bővült a repertoárod: az Édes Charityben Carmen szerepével. Hogy élted meg ezt a munkát, mit adott neked?

– Bár még csak néhány előadáson vagyunk túl, már most is látszik, hogy igazi, maradandó élményről van szó, és nem azért, mert ez a legfrissebb munkám. Az egész próbafolyamat, a rendezővel, Horváth Illéssel való együtt gondolkodás, közös alkotás, az együtt létezés a fiatal kollégáimmal igazi vérátömlesztést jelentett. Azt hiszem, Illéssel való találkozásom – mi most dolgoztunk együtt először – egy valódi nagy szakmai-emberi találkozás, az a típusú kapcsolat, amikor félszavakból is érted a másikat. Egy pillantásból tudtam, mit akar, mit szeretne. Csodálatos élmény volt, szinte repültem, szárnyaltam végig. Persze, rengeteget görcsöltem is közben, megvoltak a frusztrációim, a kétségeim. Sokszor okozott gondot, hogy már nem vagyok olyan gyors, több idő kell egy-egy mozdulatsor megtanulásához, mint régen, meg kell találnom a helyem a koreográfiában, a magamévá kell tennem – ezzel nagyon sokat küzdöttem. Maga a szerep egyébként rímel arra az időszakra, ahol most tartok, ahogy egyébként szinte minden szerepemnek megvolt az a különlegessége, hogy összhangban volt valamilyen formában az életemmel. Már évek óta foglalkoztat, hogy talán abba kellene hagyni a szakmát, és az életemre koncentrálni, azért élni, hogy boldog ember lehessek. Carmen ugyanezen gondolkozik, változtatni szeretne. Ennek a szerepnek nincsenek nagy monológjai, de azt gondolom, néhány mondatban is lehet úgy, olyan mélyről fogalmazni, hogy a kés megáll a levegőben. Csodálatos dalokat is kaptam ezzel a darabbal, amelyekkel szintén önmagamról beszélhetek. Nagyon jó volt újra együtt létezni fiatalokkal, inspiráló volt a tehetségük, az üdeségük. Mindent összevetve, az Édes Charity igazán maradandó élmény számomra, valódi ajándék.

– Egy ilyen típusú elismerés kivételes pillanat egy művész életében. Mi az, amit ebből útravalóul el tudsz tenni a továbbiakra?

A kishitűség és a szakmai önbecsülés szempontjából mindenképpen nagy jelentősége van. Érdekes dolog, de ahogy telik az idő, egyre nagyobb félelem fog el színpadra lépés előtt, valóságos pánik lesz úrrá rajtam. Talán mert egyre jobban érzem a dolog súlyát, nem is tudom. Valahogy ezeknek a félelmeknek a leküzdésében is segíthet ez a díj. Sokszor vágytam arra is, hogy „felfedezzenek”, azt hiszem, ez minden vidéki színész titkos vágya. Nem akartam Budapestre menni, csodálatosan érzem itt magam, de az, hogy ott is tudjanak, tudnak rólam, azért csábító gondolat.

 

(Szerzõ: Sediánszky Nóra)