Ahol érezzük a nézők szeretetét, oda mindig jó visszamenni

2020 februárjában mutatta be a Nézőművészeti Kft. társulata a Szkénében az Eleven éjszaka című Conor McPherson-darabot, mely a VIDOR Fesztiválon is sikerrel szerepelt, s melynek egyik főszereplője a tavaly Hyppolit életműdíjjal elismert Mucsi Zoltán; a különleges hangulatú, népszerű előadást június 26-án újra láthatja majd a nyíregyházi közönség.

– A pandémia következtében sajátos sors jutott osztályrészül ennek a nagyszerű előadásnak – milyen érzés gyakorlatilag újra és újra elölről kezdeni egy ilyen intenzív és kimerítő szerepet?

– Ha jól emlékszem, eddig összesen hat előadás ment le. Nehéz, mert az ember hozzászokik egy bizonyos ritmushoz, arra szocializálódott – persze, lehet, hogy az sem normális, hogy havonta húszat játszol, de valahogy hozzáedződsz – és most kicsit olyan, mintha egy hosszabb sérülés után kellene pályára lépni. De a sportban legalább megelőzi ezt egy erőnléti edzés-szakasz, itt pedig egyszerre csak rászakad az emberre az egész... Hiszen nem csak az Eleven éjszakát kell hirtelen „előkapni”, így van az összes többi előadással is. Az biztosan nem szokványos, hogy kihagysz egy-másfél évet, és azután tizenegy­néhány darabbal kell egy csapásra újrakezdeni. Érdekes, sok részlet mégis milyen könnyen vissza tud jönni – nem akarnak elindulni a szavak, a szöveg, és akkor egy mozdulat hirtelen felidézi a mondatot is. Most folyamatosan tanulok, veszem elő a darabokat, amiket júniusban játszom, és reméljük, rendben lesz minden.   

– Ilyen hosszú kényszerpihenő alatt hogyan lehet tartalékolni az energiákat, megőrizni egyfajta készenléti állapotot? Nem nagyon volt még precedens hasonló helyzetre...

– Ez még csak most fog kiderülni. A második leállás alatt, gyakorlatilag október 13. óta nem játszottam, és akkor egy kicsit besokalltam. Letettem a szövegeket, úgy voltam vele, majd akkor veszem elő újra, amikor játszani fogok. Azután egy kicsit túl hirtelen jött a nyitás, tessék, lehet színpadra lépni – mint amikor egy szobában felkapcsolják a villanyt –, a színész pedig nem egészen így működik.  

– A Bárkában játszott Tengeren után másodszor találkozol egy Conor McPherson-darabbal, az ír darabok sajátosan nyers költészetével. Nagyon intenzív, szívbe markoló alakítást nyújtasz, ami, gondolom, sokat ki is vesz belőled.

– A szöveg nehéz, meglehetősen furcsa, de valóban nagyon szép a történet. Egy magányos ember belelát valamit egy kapcsolatba, aminek a valósághoz semmi köze nincs, és azután ez különös helyzeteket eredményez. Nagyon szeretem a szerző humorát, érzékenységét, az elesettség iránti fogékonyságát. Ennek az előadásnak még nem tudni pontosan az útját, a további életét, de remélem, benne van egy szép széria. Maga a munkafolyamat elég küzdelmes volt, de ezt rendszerint így élem meg, nem könnyű belebújni egy másik ember bőrébe; a figura, aki végül is megszületett, az általam és a szerző által létrehozott közös teremtmény. Az alkotófolyamat mindig sok kétellyel, keserűséggel jár, de gyönyörű pillanatokkal is; ha pedig jó a végeredmény, az minden sebet begyógyít. Itt az is megfogott, milyen emberi ez az anyag, nagyon erős benne a szeretetéhség, az élni akarás; életben maradni, belekapaszkodni a szeretet lehetőségének legkisebb hajszálába... Azt is szeretem, az író mennyi árnyalatát tudja megmutatni a lecsúszott állapotnak a magány különböző fázisain át. Ezek az alkoholban áztatott teremtmények minden szavalásukkal, pótcselekvésükkel arról beszélnek, milyen jó lenne tartozni valahová. Nem tudják elmondani, amit éreznek, mást mondanak a felszínen, mint ami ott van belül, és mindezt rengeteg finom humorral teszik. Nagyon sokrétű darab ez.

– A VIDOR Fesztivál visszatérő vendége vagy, legutóbb életműdíjas lettél – milyen érzés számodra Nyíregyházán játszani?

– Azt hiszem, szinte minden előadásunk, amit elhoztunk ide, kapott valamilyen díjat. Ráadásul a ’90-es évek közepén Marat-t játszottam itt, így kezdődött a kapcsolatom a Móricz Zsigmond Színházzal. Nyilván az mindig egy erős visszajelzés, ha eljössz a VIDOR-ra egy darabbal, és azt a következő évadban visszahívják, igénylik; ahol minőségnek tartják, amit képviselünk és érezzük a nézők szeretetét, oda mindig jó visszamenni.